2016. június 5.

Epilógus

Üdv kedves Olvasó!


Nos, nem is tudom, hogy hová bújjak, hogy ilyen régóta húzom a történet befejezését. Elhihetitek, hogy nem így terveztem, de sajnos így alakult. Rengeteg minden változott meg az életemben, most nem szeretném elkezdeni felsorolni, főleg nem újra, hiszen a Gondolatok című blogomon már megtettem. Őszintén megmondva, a kihagyás nagyon fog érződni ezen a részen, nem érzem az igazinak, de nem is vagyok benne biztos, hogy a későbbiekben össze tudnék hozni egy jobb részt. Bár az igazat megvallva, azért se fogom az igazinak érezni, mivel nem happy enddel zárul, nincs hatalmas kibékülés és a búcsúnak sem lett meg az eredménye. Nem akartam, hogy ennyire sablon legyen.
A folytatásról nem is tudom, hogy mit tudnék mondani... fogalmam sincs, hogy mikorra várható a Tavaszi zápor megjelenése, és most egyenlőre csak a leírásra gondolok. Higgyétek el, én lennék a legboldogabb, ha lenne időm írni, ha sikerülne befejezni úgy ezt a kis történetet, ahogyan elképzeltem, és ahogyan azt meg is érdemli. Annyit tudok így előre, hogy mielőtt jelentkeznék a 2. résszel, mindenképp lesz egy design váltás, jelenleg még ezt tervezgetem, aztán majd minden mást szép sorjában.
Remélem, még akad köztetek olyan, aki kíváncsi a lezáró részre, illetve a későbbiekben majd a folytatásra is? Köszönöm, hogy eddig mellettem voltatok! Kellemes napot kívánok mindenkinek és olvasást is az Őszi zivatar Epilógusához.

Üdv,
Catalina

Őszi zivatar - Epilógus


Egy vihar romjai

Fernando Torres

Bird set free
Némán bámulta az asztallapot, nem is figyelve az ügyvédek szavaira. Hidegen hagyta, hogy mit mond a bíró, hogy jobban tenné, ha figyelne, egyedül csak arra tudott gondolni, hogy Aida egyszerűen rá se hederített, mikor megérkezett. Bármennyire is fájt ez neki, azok után, amit Melissa művelt, nem volt csoda, hogy a létezéséről sem akar tudni a belsőépítész. Tulajdonképpen, már annak is örülnie kellett, hogy egyáltalán megjelent a tárgyaláson, a szeretője mocskolódására gondolva, ezen felül többre nem is számíthatott. Ugyan lassan két hónapja, hogy visszautazott Milánóba és az angol nő kitálalt mindenről a médiának, de még mindig a nyomában voltak az újságírók, a különböző csatornák még mindig az elsők szerettek volna lenni, akiknek nyilatkozik. Gondolkodás nélkül utasított minden ilyesfajta megkeresést, így is sokat ártott már Neki, nem akart még többet.
Meglepve kapta fel a fejét, mikor a hangos fakalapács ütését hallotta, majd eljutott hozzá, hogy rajta kívül mindenki mozgolódni kezdett. Előre dőlve, átnézett a mellettük lévő asztalhoz, így még látta, ahogyan Aida sietve köszön el az ügyvédjétől, végül a kijárat felé indul meg. Magát sem értve, hirtelen egyenesedett fel és indult a volt neje felé, mert ugyan már semmi dolguk nem volt egymással, szeretett volna Vele beszélni.
– Aida, kérlek, várj! – Már épp kisétált volna a vaskos ajtón, mikor utolérte. Reflexből nyúlt a keze után, mintha nem is most mondták volna ki a válásukat, mintha valami egészen más okból lettek volna ott a bíróságon. Annyi mindent szeretett volna Neki mondani, hogy nem volt olyan nap, amikor ne hiányolta volna, hogy nem nyúlt a telefonjáért és kezdte el tárcsázni a számát, hogy élete végéig bánni fogja a döntését, amivel valaki mást választott helyette. Már épp megszólalt volna, mikor szembefordult vele a barna hajú és a tekintetétől minden szó a torkára forrt.
– Nekünk nincs miről beszélnünk. – Egy sértett nő pillantott rá, szikrázó tekintettel. Túl könnyedén kiolvasta az kék íriszből, hogy mennyire gyűlöli, hogy legszívesebben kitörölné az elmúlt nyolc évet az életéből, amitől levegőt is elfelejtett venni. Nem számított másra, mégis megdöbbentette a haragjának intenzitása, korábban még sose látta ilyennek, mintha nem is az a nő lenne, akit ő ismert.
Szótlanul hagyta, hogy kirántsa fogásából a kezét, míg dermedten követte minden egyes mozdulatát. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ezt ő tette Aidával, hogy miatta vált ilyenné, mikor korábban a legnagyobb ellenségére sem tudott ilyen utálattal, ilyen gyűlölettel nézni. Nem is értette, hogy mit várt, nem érdemelt mást, így csak lehajtotta a fejét, és lassan, céltalanul indult meg, teljesen megfeledkezve arról, hogy beszélnie kellene az ügyvédjével, hogy odakint tömeg várja. Fogalma sem volt, hogy mihez fog kezdeni, saját maga tette tönkre az életét… a családja többsége szóba se állt vele, a csapattársai kiközösítették, az egész élete romokban hevert. Egyedül azzal tett jót, hogy elengedte a nejét, aki immár szabad lehetett nélküle, ő viszont úgy érezte magát, mint a madár, akit kalitkába zártak. Aida mellett érezte igazán szabadnak, mellette volt önmaga és saját magának köszönhette csak, hogy már nem volt mellette.
Abban pedig egyáltalán nem reménykedett, hogy ez valaha megváltozna, már sose fogja visszakapni a szabadságát. Nem volt értelme küzdeni, hiszen ő elvette a nőét, akit szeretett és most kell ezért megfizetnie. Elviselnie, hogy a világon legfontosabb ember tiszta szívből gyűlöli…

Aida Martínez

Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, mikor sikerült bejutnia a kávézóba, ami előtt még mindig rengeteg újságíró és fotós tolongott. Nem értette, hogy miért eredtek újra a nyomába, hiszen az elmúlt hetekben már kezdték elfelejteni a válásukat övező botrányt, amit újfent a kedves szerető okozott. Szerette volna végre elfelejteni azt a napot és azt is, amikor induláskor megjelent nála az angol nő és vidáman kezdte el neki mesélni a terveit a családalapításról. Tudta jól, hogy csak az a célja, hogy bántsa, azonban akarata ellenére is hagyta, hogy célba érjenek a tűk, amelyek életre keltették a Fernando iránti gyűlöletét. Bármennyire is nem akart róla tudomást venni, túlságosan is fájt neki, hogy ilyen könnyedén tovább lépett a focista, míg ő szenvedett, hogy az édesanyjának tényleg igaza volt, és sose szerette igazán. Kénytelen volt rádöbbenni, hogy teljesen félre ismerte a csatárt, hogy a valódi arcát csak az utóbbi pár hónapban látta, hogy korábban mindvégig csak egy szerepet játszott, amibe ő beleszeretett.
Már épp indult volna az egyik eldugott asztal irányába, mikor a pult mögötti falon lévő televízió képernyőjén meglátta a saját és a volt férje képét. Meglepte, hiszen az elmúlt időszakban, vagy a szőke nővel látta a férfit, vagy ő volt a másik nő mellett, ennek ellenére nem is akart ezzel törődni, mégis mikor elolvasta a kép alján lévő szalagcímet, közelebb lépett párat. Tudta, hogy egy újabb életrajzi könyv készül Fernandóról, azonban azt már nem, hogy ebben ő két fejezetet is kapni fog.
– Felhangosítaná, kérem! – Rá se nézett a pult mögött álló nőre, aki döbbenten bámult rá, miután feltolta napszemüvegét, csak a képernyőn tartotta szemeit. Pillanatok múlva már a csatárt látta és hallotta, akire mondhatni rá se ismert, sötét karikák voltak a szemei alatt és ugyan a nézőket lehet megtévesztette a mosolyával, de ő átlátott rajta. Pocsékul festett.
A pár hetes csúszás csak annak volt köszönhető, hogy mindenképp szerettem volna, ha belekerül két olyan fejezet, ami tőlem származik. Sokat hibáztam az elmúlt bő egy évben, túl sok pletyka jelent meg, aminek semmi valóság alapja nincs, így szerettem volna, ha azok, akik elítélték a volt nejemet, megtudják az igazat. Sokan bírálták alaptalanul, amit nem érdemelt meg… valószínűleg nem fog örülni ennek, ha valakitől megtudja, de reménykedem benne, hogy legalább azt jóvá tehetem, amit az elmúlt hónapok botránya miatt kellett kiállnia…
Hitetlenkedve, nyúlt a táskájáért, amelyben ott lapult egy vaskos kézirat, amit nem is olyan régen kapott meg az ügyvédjétől. Tudomást sem akart róla venni, ahogyan a férfi létezéséről sem, most azonban késztetést érzett arra, hogy megtudja, mit is írt, hiszen tudta jól, hogy Ő csak közreműködik az írásban. Csak egy kávét kért a fekete hajútól, majd sietve lépdelt az előbb kinézett asztalhoz, ahová leülve, maga elé rakta a barnás borítékot. Nem tudta volna megmondani, hogy miért nem dobta ki rögtön a kukába, hogy mi miatt vitte magával mindig, hogy miért akarta most annyira tudni, hogy mit írt az exe. Óvatosan nyitotta fel és húzta ki a könyvet, amelyen ott lapult egy félbe hajtott lap. Maga elé téve, hosszú másodpercekig csak nézte a hófehér levelet, melynek nyílásánál, látta a jellegzetes betűket. Tartott a szavaktól, hiszen amit korábban olvasott, az még jobban összetörte és egyáltalán nem akarta, hogy ez újra megtörténjen, még csak most kezdett el felállni a padlóról.
Erőt véve magán, ujjai közé vette a lapot, majd széthajtva, olvasni kezdte a mindössze pár rövid sorból álló üzenetet. A végére érve, egy apró mosoly jelent meg vörös rúzsos ajkain, mert bármennyire is azt hitte, hogy félre ismerte a csatárt, néhány mondattal képes volt megmutatni, hogy valahol legbelül ott van az a srác, aki annyit küzdött érte. A kezeibe véve a kéziratot, a levélben meghagyott oldalszámhoz lapozott, ahol mindössze egy fejezet cím állt, ami röpke pillanatok alatt visszarepítette a múlta és újra ott rohant az esőben az épület bejárata felett, ázott ruhákban, levegő után kapkodva. Hét szó volt csupán, benne mégis megváltoztatott valamit, ami miatt a pár perccel korábbi véleménye semmisé vált, ami miatt nem tudta gyűlölni Nandót, ami miatt végre megtalálhatja a lelki békéjét és lezárhatja ezt a fejezetet végleg.

A pillanat, amikor megszerettem az esős délutánokat.

4 megjegyzés:

  1. Drága Catalina!

    Idejét sem tudom már pontosan, mikor találtam rá az oldaladra, abban azonban biztos voltam és vagyok azóta is, hogy az egyik legtehetségesebb író vagy a bloggeren. Te voltál az egyik első bloggerina, akitől focista fanfictiont olvastam, és egyből beleszerettem az írásaidba.
    Ez most sem volt másképpen. Ugyan nem mindig írtam Neked, de minden héten felnéztem az oldalra, hátha felkerült az új rész. Teljesen megértettem, amikor elmaradtál vele, vagy sokat kellett várni rá, hiszen emberek vagyunk, nem gépek, akik sorozatban gyártják a a fejezeteket. Őszintén megmondom, megérte várni minden egyes fejezetre, és köszönöm Neked, hogy olvashattam a történeted. Imádtam minden sorát, még ha ilyen keserű is volt-talán éppen ebben rejlett a szépsége. Remélem, a folytatás is hamarosan érkezik, én már tűkön ülve várom és tudom, hogy azzal sem fogsz csalódást okozni nekünk.

    Sok sikert és kitartást szeretnék kívánni a következő fejezethez, és persze kellemes nyarat!:)

    Sok puszi és ölelés,
    Bella

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bella!

      Köszönöm szépen, hogy ezt írtad, nagyon jólesik és nagy segítséget jelent most, amikor alig van időm arra, hogy írjak. Főleg, hogy még mindig nem vagyok megelégedve ezzel a résszel.
      Egyébként pont ez volt a célom, hogy ne az a negédes sztori legyen, aminek egyébként én is neki szoktam kezdeni, hogy legyen keserű és szóljon egy kapcsolat végéről, hibákról, fájdalmakról. Igyekszem a következő kötettel és bízom benne, hogy az is ugyanígy tetszeni fog neked és a többi olvasónak is.
      Köszönöm, de sajna nekem a nyár a szakmai gyakorlatomról fog szólni, remélem, neked több szabadidőd lesz!

      Puszi,
      Catalina

      Törlés
  2. Kedves Catalina!

    Nehezen bírtam ki sírás nélkül ezt az utolsó fejezetet... Titkon mindig is reméltem hogy Fernando és Aida kapcsolata rendbe jöhet, de rá kellett jönnöm hogy a férfi óriásit hibázott.
    Csodállak, ezért a történetért, fantasztikusan sikerült. A legjobban a szereplők jellemfejlődése ragadott magával.
    Igaz, hogy szomorú a vége, de a történet értéke így is hatalmas!

    Köszönet érte! :)

    Szép estét,
    Sofia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Sofia!

      Köszönöm szépen, hogy írtál, illetve magát azt is, amit írtál. Nagyon jól esik, hogy így vélekedsz a történetemről,és köszönöm, hogy elolvastad!
      Remélem, a folytatás is tetszeni fog neked!

      Üdv,
      Catalina

      Törlés