3. Esőcsepp

Üdv kedves Olvasó!

Sokkal korábbra terveztem a fejezet érkezését, azonban sok minden közbe szólt az elmúlt időszakban. Viszont most már itt is vagyok a 3. fejezettel, és a következő minden bizonnyal jóval korábban fog érkezni. Igyekezni fogok, és ahogyan láthatjátok az újult erőnek köszönhetően, a designt is lecseréltem, ráadásul azon a versenyen, amin elindultam két első helyezést is bezsebeltem a történettel, ami még mindig boldogít. Tudom, hogy akkor már jóval korábban, hoznom kellett volna a részt, viszont mostantól lesz rengeteg időm az írásra, ráadásul most nagyon is belelendültem.

A fejezet eléggé letargikus lett meglátásom szerint, de végig gondolva nem is lehetne más milyen, hiszen a válás szélén/kellős közepén állnak. A végét volt a legnehezebb megírni, és talán az nem is adja át annyira azt, amit én elképzeltem.

Minden esetre kellemes olvasást kívánok a 3. fejezethez!

Üdv,

Catalina

Őszi zivatar - 3. Esőcsepp

Aida Martínez

Take me home

A fekete lencséjű napszemüvege mögül bámult ki az ablakon, csendesen nézve az őszi színekben pompázó Madridot, az életet, amelynek jelenleg csak a megfigyelője volt és nem a résztvevője. Pontosan egy hete érkezett meg a spanyol fővárosba, ennyi idejébe telt, hogy rávegye magát, hogy elő kell bújnia a rejtekéből és segítséget kell kérnie. Ugyan a kezdő lépést megtette azzal, hogy elhagyta Fernandót, azonban a következőre már nem volt ereje és valójában nem is tudta, hogy mi lenne az, mihez kellene most kezdenie. Sose készült arra, hogy szüksége lesz egy olyan tervre is, hogy mihez fogjon, ha elhagyta a férjét. Ez sose szerepelt a gondolatai között, távol állt tőle, végig hitt a tündérmesében, hogy velük sose fog semmi rossz sem történni, így aztán tanácstalanul állt a rémálom után, amiből végre valahára felébredt.

Érezve, hogy lassítani kezd a taxi és már az ismerős környéken járnak, a táskájához fordulva, a pénztárcája után nyúlt, majd elővéve, kivette belőle a megfelelő összeget. Fizetés után, halkan köszönt el a sofőrtől, aztán körül sem nézve a járókelők között a fölé tornyosuló ház bejárata felé indult. Igyekezett, nem akarta, hogy felismerjék, hogy rászálljon a sajtó, titokban szerette volna tartani minél tovább, hogy otthon tartózkodik és főleg azt, hogy miért. Nem akarta viszontlátni magát a címlapokon, semmi szüksége nem volt az arca elé tartott mikrofonokra és diktafonokra, hogy mindenki a tönkrement életén csámcsogjon. Besétálva a fotocellás ajtón, színtelenül mosolyodott el a recepciós pult mögött ülő nőre, aki már készült megállítani őt, végül mégis visszaült a helyére és meglepve pislogott, mintha csak egy szellemet látott volna. Ismerték egymást, hiszen már itt dolgozott, mikor pár éve az ő tervei alapján és felügyelete alatt felújították, korszerűsítették az irodaházat.

Megnyomva a lift hívógombját, türelmesen várt, míg egyre jobban úgy érezte magát, mintha tényleg csak egy szellem lenne, ráadásul az elmúlt napokban tényleg úgy is viselkedett. Csak akkor mozdult ki a biztonságos lakásból, ha a közeli élelmiszerboltba kellett elmennie, máskülönben végig csak az ágyában feküdt és lélegzett. Képtelen volt bármire is, már sírni sem tudott, mintha elapadtak volna a könnyei és teljesen kiürült volna, mintha csak az élet egy külső szemlélője lenne, aki valamikor ugyan részese volt annak, azonban kiszakadt onnan. Belépve a fémszerkezetbe, megnyomta a kettes számot, majd szinte azonnal el is indultak a kívánt emelet felé. Nem próbált meg felkészülni a találkozóra, felesleges lett volna, hiszen tudta jól, hogy előbb vagy utóbb teljesen össze fog omlani.

– Üdvözlöm! Dr. Martínez épp az egyik páciensével foglalkozik, ha…

– Megtenné, hogy szól neki, hogy a nővére van itt?! – Szólt közbe, mire a fiatal titkárnő döbbenten pillantott rá. Sose zavarta volna meg munka közben a húgát, azonban most szükséges volt, beszélnie kellett vele. Nem tudta, hogy mit olvasott le az arcáról, hogy mire gondolhatott a vele szemben ülő, de pillanatok múlva már a füléhez emelte a kagylót és bepötyögött a készüléken valamit. – Öt perc múlva végeznek, addig kérem, foglaljon helyet.

– Köszönöm. – A hívogató ülőgarnitúra felé sétált, ahová le is ült, majd csak várt. Nem nyúlt a dohányzó asztalon sorakozó magazinok egyikéért sem, nem vette le a napszemüvegét sem, hiába bámulta titokban még mindig a tőle méterekre ülő alkalmazott.

Lehunyva tekintetét, már csak a néma sötétség fogadta, nem ugrottak be emlékképek, nem jelent meg előtte a szerető elképzelt alakja, arca, egyedül az üresség vette körül. Korábban pont ezért imádkozott, hogy ne kísértse az a másik nő, hogy meg tudjon feledkezni mindenről és végre néma csend vegye körbe, és ugyan már megkapta ezt, de nyugalmat nem. Emiatt is kellett eljönnie a húgához, mert tudta, hogy nem fog neki felírni antidepresszánsokat, viszont beszélhet félelem nélkül, hogy tartania kellene attól, hogy kitudódnak a titkai, hogy a nyilvánosság elé kerül a kudarca, az orvosi titoktartásnak köszönhetően pedig a családjának sem kell tudnia róla. Valahol rosszul érezte magát, amiért ekkora terhet tesz a vállaira, mégsem tudta, hogy ki máshoz fordulhatna, hogy kiben bízhatna meg annyira, mint Zarában.

Sóhajtva pillantott le az órájára, mely szerint még mindig várnia kellett két percet. Szeretett volna minél előbb végezni, hogy aztán haza mehessen a biztonságos négy fal közé, mivel azon kívül túl sebezhetőnek érezte magát, védtelennek. Ezen pedig az sem segített, hogy éppen arra készült, hogy valakit beavasson a tönkrement életébe, hiszen a korábbi szakemberen és néhány kórházi alkalmazotton kívül, egyedül Fernando tudott mindenről. A szüleit sem akarta beavatni, nem akarta ismét látni az édesanyja tekintetében a megvetést, amiért nem képes arra, hogy a világra hozzon egy gyermeket. Mindig is hatalmas elvárásai voltak vele szemben, amelyeknek egy részét könnyedén teljesítette, azonban javarészt elbukott, mint például akkor, amikor szakított Marcóval és Fernandót választotta párjául. Rengetegszer az orra alá dörgölte ezt, a legfájóbb mégis akkor volt, mikor mindezt a kórházban tette meg, alig pár órával az után, hogy elveszítette az első babájukat. A vigasztaló anyai szavak és ölelések helyett, csak kioktatást kapott és a tudatott, hogy az ő hibája volt az egész, ő a felelős, mivel rosszul döntött évekkel korábban.

– Rendben, akkor a jövő héten találkozunk Cecilia. – Ahogy meghallotta a nyíló ajtó hangját, felpattant a kanapéról. Nem törődött az idegen lány vizslató pillantásaival, csak elsétálva mellettük, szinte bemenekült az irodába. – Miért nem szóltál, hogy hazautazol? Kimentem volna eléd. – Jelent meg előtte másodpercekkel később a tőle négy évvel fiatalabb testvére, akinek külseje, a szőke haj, a nagy, barna szemekkel az édesanyjukra emlékeztette. Csendesen viszonozta az ölelést, majd a táskájából elővette a vékonynak nem nevezhető mappát, a róla készült kartont.

– Hirtelen döntés volt, és nem akarom, hogy bárki is tudjon arról, hogy Madridban vagyok. Anyáék sem, és főleg nem Fernando. – Értetlenséget tükrözött az arca, de magyarázat helyett csak átnyújtotta a mappát, amely minden választ tartalmazott. Egyre feszültebb lett, ahogyan belelapozott, mégsem tett semmit se, csak tovább beszélt. – Nem a nővéredként jöttem… meg kell ígérned, hogy ezekről senkinek sem fogsz beszélni!

– De hát…

– Kérlek, Zara! – Szakította félbe, és hogy nyomatékosítsa szavát, a kérését, levette szemei elől a napszemüveget. Látta, ahogyan megrándulnak a vonásai, amik csak végleg biztosították arról, hogy valójában is olyan pocsékul fest, mint ahogyan érezte magát. Emiatt sem érte váratlanul, hogy minden további faggatózást mellőzve, felemelte a kagylót, majd kezd el beszélni a titkárnőjével.

– Claudia, mond le az összes mai pácienst és egyeztess velük új időpontot légy szíves. – Tisztában volt azzal, hogy ez hatalmas áldozat a húgától, hogy másnak talán sokkal nagyobb szüksége lenne rá, viszont fogalma sem volt, hogy ki máshoz fordulhatna. – Jobb, ha hazamegyünk. Ott nem fog zavarni senki. – Hálásan bólintott, majd visszatéve a szemüvegét, az ajtó felé indult, végig arra gondolva, hogy ez a beszélgetés majd segíteni fog, megadja a kezdő lökést és el tudja kezdeni azt az életét, amiben nem volt helye Nandónak és az emlékeiknek.

Melissa Williams

Türelmetlenül dobta telefonját a kanapéra, mikor ismét csak a hangos sípolást hallotta a férfi hangja helyett. Több, mint egy hete már, hogy hírét sem hallotta, hogy nem jelentkezett és nem is üzent, egyszerűen csak eltűnt és azt a kevés információt is, amiről tudott, az újságokból szerezte meg. Ennek ellenére fogalma sem volt, hogy mi történhetett, hiszen rengeteg helyen látta, ahogyan hajnalok hajnalán távozott a drága felesége és azóta nem is utazott vissza Milánóba, ami csak azt jelentette a számára, hogy végre itt volt annak az ideje, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a focista oldalán. Mégis még mindig a pici lakásban volt, nem a tágasban a város gazdag negyedében, kényelmesen elnyújtózva a hatalmas franciaágyon, kiélvezve az új pozíciójának minden pillanatát, lehetőségét. Dühös volt a spanyol férfire, amiért megvárakoztatta, amiért nem kereste és ki tudja, hogy miért hanyagolta napok óta.

Hajába túrva, a karjára csatolt órára pillantott, végül elhatározásra jutva, sietve nyúlt mobiljáért, majd kapkodva kezdett el öltözködni. Megunta, hogy tétlenül vár Fernando megjelenésére, a kezébe akarta venni az irányítást, hiszen sose érdekelte, hogy mi van Aidával, csak saját magával törődött és azzal, hogy minél előbb hivatalos legyen a szakításuk és neki ne kelljen tovább bujdosnia. Nem is értette, hogy eddig miért várt, hiszen minden bizonnyal elég lett volna egy látogatást megejtenie ahhoz, hogy sietős távozásra bírja a másik nőt. Tudta, hogy hol laknak, amikor megérkezett a városba, első dolga volt megkeresni a csatárt és ugyan csak pár percet töltött a lakásban, azonban arra bőven elegendő volt, hogy jelezze a feleségének, hogy újra ott van, hogy nem szabadult meg tőle, hogy most sikerrel fog járni és meg fogja kaparintani az ő Nandóját.

– Nem játszadozhatsz velem édesem, és azt biztos nem fogom hagyni, hogy helyettem azt a szerencsétlent válaszd…

Fernando Torres

Üres tekintettel bámulta a plafont, hanyagul eldőlve a kanapén, nem is figyelve a megállás nélkül csörgő mobiljára. Hidegen hagyta az angol nő minden próbálkozása, más pedig nem lehetett, hiszen az edző már leordította a nemtörődömsége miatt, Aida meg szóba sem jöhetett, mivel a távozásával a tudtára adta, hogy nem kér többet belőle. Szerette volna felhívni, szeretett volna utána menni és megkeresni, mégsem tett semmit, nem volt joga ezekhez, nem bánthatja tovább. Együtt kell élnie a tetteivel, hogy az ő hibája az egész, az ő felelőssége, hogy tönkrement a házasságuk, hogy képes volt megcsalni egy csodálatos nőt, hogy így viselkedett Aidával, az ő egyetlen Aidájával. Tulajdonképpen már nem is tudta, hogy miért engedett Melissa csábításának, hogy miért sétált bele a csapdájába minden egyes alkalommal, mikor tisztában volt azzal, hogy egy igazi kígyó, aki nem lát tovább a hírnevén és a pénzén.

Sóhajtva ült fel, majd vette kezébe a modern készüléket, amit már készült is kikapcsolni, de a várt női név helyett egy egészen mást olvasott le. Összeráncolt szemöldökkel bámulta a képernyőt, elképzelése sem volt, hogy mit akarhat tőle a barátja… azonban ahogy ismét végig gondolta a miérteket, rögtön fogadta a hívást. Ugyan mindig is jóban voltak, de minden bizonnyal Aida miatt keresi, nem csak beszélgetni akar vele.

– Haló…

– Az első géppel gyere haza. Itt van nálunk és szüksége van rád. – Nem volt ideje arra, hogy bármit is mondjon vagy kérdezzen, a hívás a mondandó végén azonnal megszakadt. Neki sem kellett több, szinte felugrott a kanapéról és a hálóba menve, sietve dobált be pár ruhát a kezébe akadó sporttáskába, nem is figyelve arra, hogy mik azok. Nem akart késlekedni, így másodpercek múlva már rohant is a dolgozó szobába az irataiért, de rögtön meg is torpant, ahogy tekintette a válóperes papírokra téved.

Azóta nem is nyúlt hozzájuk mióta megtalálta aznap reggel és visszahozta ide, miközben végleg meg kellett arról bizonyosodnia, hogy elhagyta Aida. Nem nézte meg, hogy aláírta-e, letaglózta a tény, hogy tudott a papírok létezéséről, hogy olyan hosszú idő után megtette ezt a lépést, amit valójában ő akart, végül mégsem nyúlt hozzájuk. Bolond volt, amikor abban reménykedett, hogy maradásra tudja bírni, hogy a megkésett őszinte szavak majd megállítják, hogy egy szeretkezés segíthet abban, hogy előröl kezdjenek mindent. A lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy ennyivel nem fog elérni semmit sem, hogy csak késleltetni tudja a távozását, mégis teljesen összeomlott, mikor meglátta a dohányzó asztalon a mappát, rajta a gyűrűivel. Csendesen rogyott le akkor a fotelba és már nem is kereste tovább, nem szólongatta, tudta, érezte, hogy elment és soha többé nem fogja viszontlátni. Most mégis adódott egy halvány remény, hogy valamit talán helyre hozhat mindabból, amit korábban elrontott, tönkretett.

Nem tudta, hogy miért, de magához vette a mappát és azzal együtt hagyta el a helyiséget. Elrakva mindent a táskába, a bejárati ajtóhoz sietett, ahol gyorsan magára kapta dzsekijét és belebújt cipőjébe. Felkapva a kulcsait, már tárcsázta is az edzőjét, hogy közölje vele, a másnapi edzésen nem fog részt venni és minden bizonnyal a következőn sem. Nem törődött a következményekkel, hogy valószínűleg majd a kispadra sem ülhet le, egyedül az lebegett a szeme előtt, hogy Aidának szüksége van rá és most helyesen akart dönteni, és nem cserben hagyni ismét Őt. Természetesen előfordulhatott az, hogy nem kér a segítségéből, hogy látni sem akarja majd, ennek ellenére nem maradhatott otthon az üres lakásban, mennie kellett és ezúttal semmi sem állíthatta meg, tántoríthatta el.

Megkapva az engedélyt, valamivel megkönnyebbült, ami rögtön el is múlt, mikor bezárva az ajtót és oldalra fordulva, megpillantotta a felé tartó szőke hajú nőt. Leblokkolt, míg egyre csak közeledett felé azzal a csábító mosollyal, ami máskor megtévesztette, most azonban hatástalan volt, minden idegszála a feleségére koncentrált és arra, hogy igyekezzen, mert minden másodperc számított.

– Ha hozzám készülsz, szólhattál volna édesem, mert akkor már korábban átjövök. – A negédes szavak bántották a fülét, az arcára simuló tenyerektől kirázta a hideg, és egyáltalán nem azért, mert élvezte volna az érintését. Váratlanul érte a felbukkanása, hiszen sose hívta a lakásukra, nem is akarta, hogy odajöjjön, ha egyedül volt, ha nem. Ahogy észbe kapott, már el is húzódott, megakadályozva ezzel egy csókot, amire nem vágyott.

– Mondtam, hogy sose gyere ide! – Nem is foglalkozva tovább a szeretőjével, kikerülve, a lift felé igyekezett.

– Ne merészelj faképnél hagyni Fernando!

– Felejts el Melissa. Keress egy másik balekot, aki bedől a trükkjeidnek, engem már nem érdekelsz. – Egy pillanatra sem állt meg, nem is nézett hátra a nőre, aki szerencséjére nem indult utána. Hidegen hagyta, hogy mi lesz vele, hogy mihez fog kezdeni, egyedül Aidára tudott gondolni és arra, hogy most mellette lesz, még ha szívből is gyűlöli, még ha el is fogja azonnal zavarni, nem fogja elkövetni azt a hibát, amit hónapokkal ezelőtt megtett, még akkor is, ha nem fog semmi sem változni és még mindig el akarja hagyni.

Aida Martínez

Fáradtan, mégis megkönnyebbülve ébredt fel és nyitotta ki a szemét, és nem érte váratlanul, hogy időközben besötétedett. Foszlányokban emlékezett csak a történtekre a kapott nyugtatónak köszönhetően, amely kiütötte és végre nem érzett semmit se, végre képes volt álmok nélkül aludni és a gondolatai sem gyötörték. Ahogyan elkezdett beszélni, egyre jobban elhatalmasodtak felette az érzelmei és minden bizonnyal végleg összeroppant, a sírógörcse és a húga rémült tekintete is ezt támasztotta alá. Tisztában volt azzal, hogy nem szívesen adta a kezébe a pirulát a kartonja olvasása után, azonban az újabb trauma, amit az igazság kiderülése váltotta ki, illetve az, hogy elhagyta a férjét, visszafordította a mély gödör irányába, a harcra pedig fele annyi ereje sem volt, mint korábban. Tagadhatta volna, de feleslegesen pazarolta volna az idejét, hiszen egy idegen is megmondhatta, hogy egy igazi roncs és tiltakozni sem tudott volna az állítása ellen.

Felülve az ágyban, néma csend vette körül, az, amitől menekülhetnékje támadt, hiszen napok óta ebben élt, amely lassacskán őrölte fel. Árnyéka volt önmagának és nem hitt abban, hogy lesz-e egyszer még a régi Aida. Megtört és olyan pici darabokra hullott szét, hogy talán egy egész élet sem lesz arra elég, hogy összeszedje őket, mert ugyan idővel tovább tud majd lépni, viszont biztos volt benne, hogy sose lesz képes elfelejteni. Talán nem is tud majd senkiben sem megbízni, hiszen Fernandóra az életét is rábízta volna, mégis megcsalta és bántotta. Természetesen ő is hibás volt, a homokba dugta a fejét, mikor réges-rég cselekednie kellett volna és nem csendben tűrni.

Erőt véve magán, kikelt a takaró alól, majd a résnyire nyitva hagyott ajtó felé indult. Ideje volt, hogy visszamenjen a rejtekébe, hiszen túl sokáig volt távol, ráadásul már minden bizonnyal Sergio is otthon volt, őt pedig nem kötelezhette az orvosi titoktartásra. Halkan indult meg lefelé a lépcsőn, miközben egyre erősebben hallotta a beszéd foszlányokat a nappali irányából. Be akart menni, hogy elköszönjön tőlük, de ahogy meghallotta a saját nevét, megállt mozdulataiban és hallgatózni kezdett.

– Fogalmam sincs, hogy mit tegyek… megígértem, hogy nem beszélek senkinek sem, de kénytelen leszek, ha el akarom neki is mondani, hogy babát várok. Nincs jól és félek, hogy teljesen össze fog roppanni. – Levegőt is elfelejtett venni, míg elkezdett vele forogni a világ. Borzalmasan érezte magát, hiszen miatta került ilyen helyzetbe a húga, ugyanakkor a hír felszakított megannyi sebet, amelyekről eddig azt hitte, hogy begyógyultak. – Álmomban sem gondoltam, hogy másodszorra is elvetélt. Nem láttam rajta semmi árulkodó jelet, pedig az aktája szerint súlyos depressziója volt és Fernando… nem értem, hogy nem vettem észre semmit sem!

– Nyugodj meg kicsim, nem tehetsz erről. Aida nem akarta, hogy tudjunk róla, és biztos vagyok benne, hogy örülni fog a pici babánknak.

Talán idővel igaza lesz a hátvédnek és tud majd örülni a bébinek, jelenleg viszont csak azt érezte, hogy ez igazi csődtömeg, amiről az édesanyjuk is biztosítani fogja, amint kénytelen lesz megosztani velük, hogy tönkrement a házasságuk, hogy Nando megcsalta és hónapokkal ezelőtt másodszorra is elvetélt. A lábai önálló életre keltek, automatikusan indultak meg az előszoba irányába, majd ugyanígy lépett bele fekete magas sarkújába, bújt bele a kabátjába, végül magához vette a táskáját, amiben előkotorva a napszemüvegét, rögtön felrakta szeme elé, hogy némi biztonságérzete legyen. Nem is foglalkozva azzal, hogy minden bizonnyal aggódni fognak érte, amiért köszönés nélkül távozott, egyszerűen csak kisétált a bejárati ajtón, hátra sem nézve. Magányra volt szüksége, el akarta felejteni az egész napot, visszacsinálni mindent és nem kimozdulni a védelmet jelentő négy fal közül.

Talán jobban tenné, ha elutazna jó messzire, ahol nem ismeri senki és nem lenne több egy idegen nőnél. Nem tudnák, hogy Aida Martínez a neve, hogy ő Fernando Torres, a híres focista felesége, csak Aida lenne, a magányos ismeretlen, a megtört lelkű és álmú nő.

Fernando Torres

Hatalmas szerencséje volt, hogy időben kiért a reptérre és még sikerült jegyet is kapnia a Madridba induló járatra, aminek köszönhetően már a bérelt autóban ült és Zaráékhoz tartott. Remélte, hogy még ott fogja találni Aidát, hiszen sejtése sem volt, hogy egyébként hol kereshetné, mivel a közös házukba biztosan nem ment. Elképzelni sem tudta, hogy mi történhetett, amiért őt hívták, mivel tudta, hogy látni sem akarja. Rengeteg szörnyűség jutott az eszébe, de mindet el is hessegette, nem eshetett semmi baja sem, hinnie kellett ebben, azonban ahogy eszébe jutott a hívás, teljesen elbizonytalanodott. Emiatt is sietett annyira, nem törődve azzal, hogy hány közlekedési szabályt hág épp át, csak minél előbb mellette akart lenni.

Percek múlva már lassított is, majd megállva az út szélén, rögtön ki is szállt a kocsiból és a kapu felé indult. Kérdezés nélkül engedték be, számítottak az érkezésére, viszont valószínűleg a neje nem tudott erről, ami miatt lassított a tempóján. Eddig bele se gondolt abba, hogyan fog reagálni, ha meglátja, az se lepte volna meg, ha azonnal távozni készülne, de vajon marasztalhatja-e ő egyáltalán? Nem kérheti azt, hogy hallgassa meg, hogy maradjon a közelében, azt meg főleg nem, hogy bocsásson meg neki, viszont akkor mit mondhatna Neki? Maradjon csendben és várjon, vagy kezdjen el beszélni… tanácstalan volt, azonban megrázva fejét, elűzte ezen kérdéseit, majd tovább folytatta útját a ház felé, aminek bejáratában már ott álltak a tulajdonosai.

– Szi… – Nem tudta befejezni, Sergio nemes egyszerűséggel behúzott neki egyet. Nem számított erre, így hátratántorodott és kevés hiányzott ahhoz, hogy elessen. Döbbenten nézett barátjára, aki mintha nem is történt volna semmi sem, Zarához fordult.

– Így gondoltad?

– Erősebbet érdemelt volna, de Nolo úgyis megteszi helyetted. Te pedig ne bámulj, keresd meg Aidát, egy fél órája mehetett el sétálni, de jobb, ha nem én keresem meg és ez különben sem volt jó ötlet, az ő állapotában. – Meg se tudott mukkanni, mert ugyan megérdemelte a jobb egyenest, azonban váratlanul érte. Ráadásul várta, hogy további információt kapjon, hogy mi történt Aidával. – Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkreteszlek, ezt tartsd észben. És Fernando! Most az egyszer gondolj rá is, ne csak magadra.

Már készült volna arra, hogy tiltakozzon, végül mégis csukva tartotta a száját, majd hátat fordítva, ismét útnak indult. Bármennyire sem fűlött hozzá a foga, igazat kellett adnia a sógornőjének, sokszor nem vette figyelembe a feleségét, mert ugyan általában kikérte a véleményét, azonban Ő mindig olyan választ adott, ami neki kedvezett, ami kedvezett a karrierjének. Már égett az arca, ahol megütötte az andalúz, viszont tisztában volt azzal, hogy ennél sokkal többet érdemelt volna. Még ha később majd kap párat a bátyjuktól, az sem teszi semmisé azt a szenvedést, amin a barna hajú nő keresztülment miatta, aki nem ilyen életet érdemelt, sokkal jobban kellett volna Vele bánnia, csakhogy erre túl későn ébredt rá. Már nem tehetett semmit sem, hiába volt most rá szükség, nem jelentett semmit sem.

Tanácstalanul ült be a volán mögé, hirtelen nem is tudta, hogy hol kezdje a keresést, aztán hallgatva a megérzéseire, a központ felé indult. Amikor még itt éltek a szabadidejük nagy részét a különböző parkokban töltötték a friss levegőn, vagy egy-egy veszekedés után mindig ott talált Rá egy padon ülve, az éjszakába meredve. Reménykedett abban, hogy most is meg fogja találni, hogy talán egy rövidke időre ismét a régi önmaga lehet, aki mindent elkövetett azért, hogy felvidítsa és kibéküljenek, hogy újra mosolyogni lássa és visszatérjen az életükbe a nyugalom. Talán ismét sikerrel járhat, és valamit jóvá tehet a hibái közül.

Frusztráltan csapta be maga mögött az autó ajtaját, és indult meg az utolsó park felé, amiben korábban együtt sétáltak, minden mást már átkutatott utána, azonban nem találta meg Őt. Egyre reményvesztettebb lett, hívni is próbálta időközben, de meg se lepődött azon, hogy nem érte el, hogy ki volt kapcsolva, amiből egyre jobban érezte, hogy nagyon nagy a baj. Minél előbb meg akarta találni, nem örült annak, hogy ilyen későn egyedül van valahol, ráadásul az egyre erősödő szél és a távolból érkező mennydörgés, vihart ígért. Szét se nézett, amikor átsétált a kovácsoltvas kapu alatt, nem foglalkozott azzal, hogy megbámulják, csak haladt előre, míg egyre jobban aggódott és érezte, hogy nincs jól, hogy szüksége van rá.

Sietve sétált a kanyargós utak egyikén, folyton körbe kémlelve, hátha megpillantja valahol a nőt. Egyre jobban kétségbe esett, már kezdte feladni a reményt, mikor méterekkel előtte meglátta a félhomályban üldögélő magányos alakot. Távol volt tőle, mégis biztos volt abban, hogy Aida az, így nem is késlekedve, szinte rohanva folytatta tovább az útját a pad felé, aztán mégis lassítani kezdett, nem akarta megijeszteni, ráadásul azt se tudta, hogy mit mondhatna Neki. Eddig csak az járt a fejében, hogy minél előbb meg kell találnia, arra nem is gondolt, hogy mit fog majd csinálni, ha rábukkan valahol.

– Aida? – Meglepve kapta fel a fejét, mikor meghallotta a nevét, és ugyan nem látta a tekintetét, viszont az túl árulkodó volt, hogy már percek óta állt előtte, mégsem vette észre. Érezte, hogy elered az eső, de nem törődött ezzel, csak könnyedén leguggolt, majd óvatosan nyúlt a napszemüvegért, aminek levételét nem akadályozta meg a tulajdonosa. Megrémült attól az ürességtől, amit a kék íriszekben látott, amivel eddig csak egyszer találta szembe magát, amikor besietett a kórházba és megtudta, hogy elveszítették a babájukat… mégis más volt, hiszen akkor látott némi életet a tekintetében, hogy nincs minden veszve, most azonban, mintha meghalt volna. Még akkor sem látta ilyennek, amikor a nappaliban beszéltek, vagy amikor könyörgött Neki, hogy maradjon vele. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett, elképzelése sem volt, de tudta, hogy mellette kell lennie, hogy most nem hagyhatja cserben, mert ugyan meg se szólalt, a szemei sem árultak el semmit, viszont nem küldte el, nem állt fel és távozott, némán kérte, hogy maradjon Vele. – Mi történt?

– Zara terhes. – Hosszú másodpercek teltek el, mire halkan elsuttogta azt a két szót, amely teli volt fájdalommal, amelyek mégis üvöltöttek. Azonnal megértett mindent, már nem volt kérdés, hogy miért volt üres a tekintette, hogy miért távozott csendben. Szótlanul néztek egymásra, teljesen megszűnt körülöttük a világ, míg érezte, hogy egy része haldokolni kezd. Az, aminek már hónapokkal ezelőtt darabokra kellett volna hullnia, amikor Aida is összetört a kórházban. – Nando, én…

– Sss, nincs semmi baj! – Ült fel mellé és húzta szorosan az ölelésébe, rögtön megérezve a remegését, amit a néma zokogás csak tovább fokozott. Szörnyen érezte magát, amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat, hogy csak most fogta fel igazán, hogy mennyit szenvedett a felesége, amire a nemtörődömségével csak rátett még egy lapáttal. Érezte, ahogyan az ő könnyei is megindulnak, melyek ugyan elkeveredtek az esővel, azonban végig égették a szívét és a lelkét, mégis sokkal jobban szenvedett attól, hogy így kell látnia Aidát, hogy nem tudja átvenni a fájdalmát. – Itt vagyok kicsim, most már nem hagylak egyedül.