2015. november 28.

2. Esőcsepp

Üdv kedves Olvasó!


Sajnálom, hogy eddig húzódott a friss rész felkerülése. Nem is nagyon szeretnék kifogásokkal jönni, viszont azt mindenképp szeretném megemlíteni, hogy ez részben a fejezetnek is köszönhető, ami végül teljesen más lett, mint amit az elején elterveztem. Nem gondoltam, hogy ilyen fordulatot vesz, így elég nehéz volt megírni és talán sok olvasónak nem is fog tetszeni, viszont nem gondolom úgy, hogy át kellene írnom. Erre kalandoztak el a gondolataim, nem nagyon gondolkoztam írás közben, a szavak követték egymást, így ha bármin is változtatnék, az nem is lenne az igaz.
Szeretném meg köszönni a 17 feliratkozót! Nem is gondoltam, hogy ennyire az elején, már ennyien lesztek, ennek pedig kifejezetten örülök. A kommentekre igyekszem még ma válaszolni és reményeim szerint a következő fejezet jóval hamarább fok érkezni, de ezt nem tudom megígérni.
Kellemes olvasást a 2. fejezethez!

Üdv,
Catalina

Őszi zivatar - 2. Esőcsepp


Aida Martínez

Try
Elgondolkodva meredt maga elé, teljesen összezavarodva a férje felbukkanásától, hiszen az eszébe sem jutott, hogy megjelenhet a fotózásán, egyáltalán már az sem, hogy csak úgy felhívja őt. Hiába pillantott rá vissza az ő Nandója, hiába döntötte el, hogy ad még maguknak egy végső esélyt, a lelke mélyén végig úgy érezte, hogy ismét kudarcot fog vallani, hogy újfent azt a másik nőt fogja választani helyette. Pont emiatt döbbent meg annyira, mikor tekintette összefonódott a mély barnával, amelyben mintha a megbánás fényét látta volna megvillanni, ezért kérdezett rá a korábbi alibire és nem kicsit meglepte, hogy az állítólagos találkozó helyett, hozzá jött a focista, inkább őt választotta. Ennek helyét szinte azonnal a fájdalom vette át, melyet az a gondolat szült, hogy egyedül csak annak köszönhette a jelenlétét, hogy már nem volt alkalmas a szeretőnek az időpont… kénytelen volt ezt elfogadni, hiszen mégis mi változhatott meg egy éjszaka alatt? Semmi. Talán kidobta a csatárt az életét megkeserítő személy? Nem tudhatta biztosra, azt viszont igen, hogy nem miatta volt ott, nem azért érkezett, mert látni akarta, bármit is mondott az imént. Nem volt más lehetősége, csak ő.
A fejére téve napszemüvegét, magához vette fekete táskáját és a papírzacskókat, majd kisétált az öltözőként szolgáló szobából. Alig lépte át a küszöböt, megint magán érzett rengeteg szempárt, mint korábban is, csak most jóval több ruha fedte a testét. Mégis más volt, hiszen másodpercek múlva megérezte magán Fernando perzselő tekintetét, mely lassan mustrálta végig, melyet már rég nem érzett, mely egyszerre növelte reményeit és félelmeit is, mivel egyenesen rettegett attól, hogy mindez nem több egy fellángolásnál, és ahogy ez elmúlt, végleg össze fog törni, míg Ő valaki mással fog szórakozni. Tanácstalanul közelített fel, szíve és teste vágyott a férfire, szeretni akarta, azonban esze óvatosságra intette, kivárásra ösztönözte, hogy várjon addig, amíg ki nem derül, hogy komolyan gondolja a közeledést, vagy csak játszadozik.
– Valami baj van? – Vonta fel kérdőn szemöldökét a bosszankodó pillantást látva.
– Azt hittem, hogy valami rövidben vagy… most hogy fogom a lábadat bámulni? – A halk morgásból a szavak végeztével hatalmas vigyor lett, aminek köszönhetően szívből jövően kezdett el kacagni. Könnyesek lettek a szemei, ahogy megérezte dereka körül az izmos karokat, melyek könnyedén húzták a tulajdonosához, aki semmivel sem törődve, lágyan csókolta meg, mégis felperzselte mindenét. Szinte elolvadt a felismeréstől, hogy újra annak a vonzó, kívánatos nőnek látja a férje, aminek korábban is, hogy most valóban őt csókolja és nemcsak a látszat miatt teszi. Bármennyire is ellenkezett esze, mindenről megfeledkezve közelebb simult a széles mellkashoz és minden másodpercét kiélvezte a finom érintésnek, amelytől új életre kelt teste és lelke is. – Bármi is van azokban, remélem, otthon is felveszed.
– Tárgyalhatunk róla…
– Mondjuk egy korai vacsora mellett? – Meglepve húzódott el, mint aki rosszul hallotta a könnyedén kiejtett szavakat, és valóban úgy is érezte, hiszen alig egy napja még minden lelkiismeret fordulás nélkül hagyta magára a lakásukban a férfi. Eddig sem értette a viselkedését, most azonban már teljesen letett arról, hogy megértse. – Tudok a közelben egy nagyon jó éttermet, ami biztosan tetszeni fog. Mehetünk?
– Persze, csak előtte még elköszönök.

Csendesen sétált Fernando mellett, aki szorosan fűzte össze ujjaikat és mindent megtett annak érdekében, hogy kikerülje az eléjük álló rajongókat. A rövid autóút alatt fél szemét végig rajta tartotta és hiába akarta meglátni a szomorúság vagy a csalódottság jeleit, nem olvasta ki a vonásaiból, mintha valóban semmi baj sem lenne Vele vagy a házasságukkal, pedig rengeteg volt. Hetek óta várt már erre, hogy végre érezze a focista törődését, amikor pedig mindezt megkapja, csak némán áll az egész előtt és negatív gondolatok ezrei cikáznak át az agyán. Azt hitte, hogy majd újra olyan boldog lesz, mint évekkel korábban, hogy minden helyre jön, ehelyett azonban kellemetlenül érezte magát és legszívesebben minél messzebbre menekült volna a közeléből. Ennek ellenére nem érezte úgy, hogy szégyellnie kellene magát, mivel annyiszor csalódott már, hogy talán legbelül már nem is akarta, hogy megváltozzon bármi is, hogy egy utolsó esélyt adjanak maguknak…
– Nagyon csendben vagy.
– Csak elfáradtam. – Nem hazudott, lelkileg teljesen ki volt zsigerelve, nem is hitte, hogy tudná-e tovább játszani a boldog feleség szerepét. Boldogtalan volt, amin egy vacsora és pár kedves gesztus nem fog változtatni, és valószínűleg pont emiatt kellene végre szembenéznie a tényekkel és őszintén beszélgetni Fernandóval.
– Aida?! – Az ismerős hang hallatán felkapta a fejét, és ledermedve pillantott a tőle pár méterre álló férfire, akit már hosszú évek óta nem látott. Nem is gondolta, hogy valaha is újra találkoznának, hiszen csúnyán váltak el egymástól, aminek a fő oka a mellette álló játékos volt. – Istenem, még gyönyörűbb vagy, mint nyolc éve!
– Rég láttalak Marco. – Gondolkodás nélkül húzta el kezét a szorításból és ölelte át a felé sétálót. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd Milánóban fogunk összefutni.
– Pedig, ahogy megtudtam, hogy ideköltöztél, gondoltam rá, hogy megkereslek. – Nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, hogy ne feledkezzen meg a gondolatairól, vagy a férjéből áradó feszültségről. Hiába telt el annyi év, még mindig ismerősek voltak számára a markáns vonások, a melegen csillogó szemek, melyek valószínűleg már többször is végig pillantottak rajta, mindebből azonban semmit sem vett észre, mintha végig csak a tekintetébe nézett volna. – Ne haragudj, de vissza kell rohannom az építkezésre, csak egy találkozóra ugrottam el. Viszont mindenképp szeretném, ha felhívnál és leülhetnénk beszélni valamelyik nap. Fernando. – A kezében lévő névjegykártyát figyelte, de a hűvös köszönés és a rá érkező mormogás egyáltalán nem lepte meg és mindez térítette észhez. A két férfi sose volt jóban, nem egy vitája volt a focista miatt az akkori párjával, akivel végül szakítottak. Boldogtalanok voltak és egyáltalán nem volt az az eszébe, hogy tovább nyújtsa az elmérgesedett kapcsolatot, megtette a kellő lépést és ugyan most nem erről volt szó, már rég nem veszekedtek Fernandóval, de itt volt az ideje annak, hogy tegyen valamit.
– Örülök, hogy láttalak. – Intett a távozó után, végig magán érezve a bosszús barna pillantást. Sóhajtva fordult a csatár felé és egyáltalán nem érte váratlanul az ingerült arckifejezés, pedig semmi rosszat nem tett, mert lehet, hogy az exével találkozott, viszont nem volt megtervezve és nem is csalta meg Őt.

***

Fernando Torres

Zavaró csend telepedett rájuk, amit csak a pincérnek adott válaszaik törtek meg. Még mindig bosszantotta az, ami kint történt, egyáltalán nem volt az ínyére, ahogyan Marco végig mérte a feleségét, az Ő feleségét, azt pedig kifejezetten remélte, hogy eszébe sem jut felhívni a férfit, mivel semmi megbeszélni valójuk sem volt. Ráadásul jól látta, hogyan pillantott végig az ő Aidáján, hogy az korántsem volt baráti és nem akart amiatt aggódni, hogy mikor fogja megkörnyékezni. Mérhetetlenül féltékeny volt és a lelke mélyén egyenesen rettegett attól, hogy megismétlődik a múlt, csak most ő fogja elveszíteni a gyönyörű spanyol nőt. Sok köze volt ahhoz, hogy ők anno szakítottak, ahogyan az elhidegülésükhöz is, viszont hiába csalta meg, hiába érdemelte volna meg, hogy elhagyják a bűneiért, nem akarta ezt. Maga mellett akarta tudni, pont úgy, ahogyan régen is, amikor minden erejével azon volt, hogy meghódítsa a kék szeműt.
– Te boldog vagy? – Váratlanul érte a kérdés, a rágást is abbahagyta és csak bámult a vele szemben ülőre. A tekintetéből üvöltőt a boldogtalanság, a fájdalom, amit egészen idáig a szőnyeg alá sepert, mintha az égvilágon semmi gond sem lenne. Fogalma sem volt, hogy mit kellene válaszolnia, hiszen az igazsággal csak tovább bántaná, ahogyan azzal is, ha ismét hazudik. – Elment az étvágyam, majd otthon találkozunk.
Lebénulva figyelte, ahogyan leteszi az evőeszközöket, megtörli az ajkait, majd magához véve táskáját, egyszerűen csak feláll az asztaltól és elindul kifelé az étteremből. Némán követte minden mozdulatát, míg csak arra tudott gondolni, hogy most sétál ki végleg a neje az életéből. Hiába akart, nem tudott szabadulni ettől az érzéstől, ahogy pedig felidézte a mai vagy bármely korábbi napot, mind csak tovább fokozta ezt és egyre bizonytalanabb lett. Már rég tisztában volt azzal, hogy csődöt mondott, mint férj, férfi és ember is, ezzel azonban most Aida is szembesítette, ami semmi jót nem jelentett számukra. Magának köszönhetett mindent, nem lett volna szabad elmenekülnie a problémák elől, főleg nem egy másik nő karjaiba, aki piócaként tapadt rá és szakította el egyre jobban attól, akit mindvégig szeretett. Egyedül ő volt azért a felelős, hogy tönkre ment a házassága, hogy jó eséllyel már semmit sem tehet azért, hogy megmentse. Elkésett.
Megsemmisülve hajtotta le a fejét tettei súlyától. Felfordult a gyomra, ahogy végig gondolta az elmúlt hónapokat és az idióta ötletét, hogy ha mától mindent másképp csinál, azzal megoldhat bármit is. Nevetséges volt, hogy azt hitte, hogy ezzel jóvá teheti majd minden tettét, mintha az egész meg sem történt volna, mintha csak elfelejtette volna az évfordulójukat. Túl sokat ártott már a nőnek, akit egy részével még mindig imádott, aki megérdemli, hogy őszinte legyen Vele, aki, ha azt akarja, hogy elengedje, visszatartás nélkül megtegye. Tényleg csak egy kellemes napot szeretett volna kettesben a feleségével, hogy esélyük legyen arra, hogy újrakezdjék a kapcsolatukat, ehelyett viszont csak szembesült azzal, hogy túl későn kapott észbe, amikor már csak nézheti, ahogyan végleg kisétál az életéből és valaki mással, talán Marcóval lesz boldog, aki mindazt megadja majd Neki, amit ő nem tett meg.
Intve a közeledő pincérnek, kedvetlenül vette elő az újra megszólaló telefonját, melyet gondolkodás nélkül ki is nyomott. Ugyan már csak arról beszélhet majd Aidával, hogy a közös dolgaikon hogyan osztozzanak meg, ennek ellenére nem akart Melissáról hallani, nem akart hozzá menekülni, mint korábban, csak szerette volna visszakapni a régi életét, a régi énjét, akinek még a belsőépítész jelentette a világot, amikor még boldogan tervezgették a közös jövőjüket, amikor még semmi baj nem történt, amikor az első babájukat várták és ő volt a világ legboldogabb férfije…

Nem tudta már, hogy mióta tartózkodott otthon, mióta várt a kanapén ülve. El se tudta képzelni, hogy hol lehet, mit csinálhat a felesége, hiszen nem ismert senkit sem a városban, csak csendben ült és várta, hogy hazaérjen és őszintén beszélgessenek. Mindig is tartott ettől a perctől, nem akarta látni Aida arcát, amikor bevallja neki az igazat, hogy még sokkal nagyobbat fog benne csalódni, de azt is tudta, hogy féljen ettől bármennyire is, nem hazudhat tovább, nem érdemelte eddig sem ezt tőle. Olyan könnyedén feledkezett meg arról, hogy mennyi mindent áldozott fel érte a nő, hogy szemrebbenés nélkül hagyta hátra miatta az otthonát, amikor Angliába igazolt, hogy Neki is ugyanúgy fájt minden a két vetélés, mégsem kereset valaki mást, akivel vigasztalódhat. Annyival könnyebb volt egyedül saját magára gondolni, a saját sebeivel foglalkozni, hogy már későn ébredt rá, hogy egy időre ugyan tudja enyhíteni a szeretőjével a fájdalmait, azonban a tovább lépéshez a nejére van szüksége, senki másra. Homokba dugta a fejét, nem törődött a körülötte zajló eseményekkel, aminek köszönhetően elveszítette azt, aki a legfontosabb volt az életében, akiért annyit küzdött.
Over
A bejárat felől érkező zajokra felkapta a fejét, a frusztrált sóhajt hallva teljesen megkönnyebbült, aztán rögtön rá is nehezedett az elkövetkezendő percek mázsás súlya. Hiába emelkedett fel az ülőgarnitúráról, nem tudott megmoccanni, mintha kőből lennének a lábai, mindezt pedig csak a tudat idézte elő, hogy már nem menekülhet el, nem tudja megúszni a vallomást, mert már nem találhat ki egy újabb hazugságot.
– Oh! Azt hittem, hogy már nem leszel itthon… meggondolod magad és mégis csak elmész. – A félhomály ellenére is látta a vörösre sírt szemeket, amelyekről eddig mindig igyekezett tudomást sem venni. Nem bírt tovább Rá nézni, maga elé meredt, majd visszarogyva az iménti helyére, a bal kezén lévő karikagyűrűt kezdte el forgatni. Azonnal beugrottak elméjébe az oltár előtt kimondott szavai, az ígéretei, amelyek közül egyet sem tartott be. – Nem volt rajtam a napszemüvegem és valami belement a szemembe.
– Ne hazudj Aida! Tudom jól, hogy sírtál. Eddig is tudtam – közölte, amivel megállította a sietős lépteket. Érezte, hogy nehéz beszélgetés lesz, de ahogy felidézte magában a csillogó tekintetett, elszorult a torka és alig tudott lélegezni. – Beszélnünk kell.
– Én most nem…
– Sok mindent elszúrtam, pocsék férj voltam és minden jogod megvan ahhoz, hogy ne hallgass végig… de nem akarom, hogy így legyen vége. – Erőt véve magán, felemelte a fejét és szembenézett mindazzal, amitől eddig félt, irtózott, amivel eddig nem akart törődni. Főleg azzal, hogy mindvégig tisztában volt mindennel, amit most ki tudott olvasni a kék íriszekből.
– Akkor talán ezt még azelőtt kellett volna megtenned, mielőtt összeszedtél valakit. – A hűvös, jeges kijelentés megfagyasztotta ereiben a vért, és beigazolta, hogy tényleg tudott a viszonyáról. Lehunyva szemeit, a tenyerébe hajtotta arcát, mintha ezzel elűzhetné a testéből a fizikai fájdalmat, mintha ezzel bármit is megváltoztathatna. Nem volt joga, hogy így érezze magát, hogy tovább nehezítse Aida életét, hogy tovább bántsa.
– Sajnálom, nem ezt érdemelted…
– Ne Fernando! Hallani se akarom, hogy neked mennyire fájt. Nemcsak te veszítetted el a babáinkat, én is ugyanúgy szenvedtem és cseppet sem segítettél azzal, hogy minden tetteddel csak engem hibáztattál a vetélésekért. – Csapódott be hangosan a hálójuk ajtaja, amivel végleg bezárult előtte minden kiskapu. Már nem tudott mit tenni, már vége volt mindennek. Nem a két baba elvesztése tette tönkre a kapcsolatukat, hanem az a döntése, amivel a könnyebb utat választotta, amivel magára hagyta a feleségét.
Halk beszédet hallott odabentről, de képtelen volt bármit is felfogni a szavakból vagy azt, hogy nincs tovább, hogy tényleg vége van a házasságuknak. Már végképp nem értette, hogyan gondolhatta azt, hogy egy együtt töltött délutánnal meg tudja változtatni a dolgokat, hiszen arról a nőről volt szó, akiért egy egész évet kellett küzdenie, aki nem olvadt azért a karjaiba, mert profi focista volt, akit teljesen hidegen hagyott a hírneve. Egy igazi barom volt, aki túl könnyedén elcsábult egy felszínes nő bájos pillantásainak és megfeledkezett arról, hogy otthon egy igazi királynő várja, aki jobbá tette őt és az életét is, akinek hatalmas szüksége volt rá. Undorodott magától és tudta, hogy a családja is el fogja jogosan ítélni, a szülei hatalmasat fognak benne csalódni, hiszen nem erre nevelték, hogy teljesen tönkre tette Aidát, aki szerette őt, aki az életét jelentette.
Összerezzent az asztal üveglapján fémesen koppanó karika és jegygyűrű hangjától, amelyektől korábban szinte sose vált meg a viselője. Csak bámulta az ékszereket, majd mintha magához térne egy álomból, felugrott a kanapéról és a bejárathoz igyekvő után sietett. Nem lett volna szabad megakadályoznia a távozását, el kellett volna engednie, ez lett volna a helyes, azonban túl önző volt és akarta a feleségét, így habozás nélkül nyúlt a csuklója után, majd maga felé fordította és megölelte. Szorosan tartotta a karjai között, rendíthetetlenül állta a mellkasát ért ütéseket, a durva és sértő szavak hadát, az egészen idáig elfojtott harag tomboló viharát, de nem hagyhatta, hogy elmenjen. Önző volt, mert tudta, hogy csak tovább árthat Neki, azonban akarta, hogy vele maradjon, hogy ne lássa mellette Marcót vagy bárki mást, egyszerűen képtelen volt elszakadni Tőle, szüksége volt a feleségére.
– Eressz el, nem akarok itt maradni! – Kezdett el kiabálni vele, míg egy pillanatra sem állt le, tovább ütötte a mellkasát és már érezte az ingén keresztül a könnyeit is. Nem tudta, hogy mit mondhatna, egyedül abban volt biztos, hogy valahogy ott kell tartania, nem mehet el. – Menj ahhoz a ribanchoz, engem meg engedj el. Már semmi közünk egymáshoz.
– Kérlek! – Csak ennyit tudott kiejteni a száján, míg könnyek gyűltek a szemeibe. Minden idegszálával azért fohászkodott, hogy valahogy maradásra tudja bírni, hogy ne ez legyen az ők történetüknek a vége, ne ilyen legyen. – Kérlek, Aida.

***

Aida Martínez

Elcsigázva bámult ki az ablakon, meg se moccanva az ágyon. Nem lett volna szabad maradnia, nem kellett volna engednie Neki, és főleg nem a vágyainak és szeretkezni azzal a férfival, akit már réges régen el kellett volna hagynia. Csak újfent bizonyította, hogy egy gyenge nővé vált, amivé sose akart, aki szemet huny minden felett és a tudatlanságba burkolózik. Tényleg úgy gondolta, hogy ad még egy utolsó esélyt a házasságuknak, de amint találkozott Marcóval, ráébredt, hogy nem teheti ezt, hogy korábban gondolkodás nélkül szakított a férfivel, mert ugyan csak együtt éltek, viszont akkor a saját boldogságát tartotta szem előtt, amit most is meg kell tennie, hiába tartja vissza annyi minden, tovább már nem halogathatja ezt a lépést. El kell végre szakadnia Fernandótól saját maga miatt, mert hiába szereti még mindig, ez már nem elég, már csak a papírok tartották össze őket.
Óvatosan kelt ki a takaró alól, nem akarta felébreszteni az alvó focistát, aki csak marasztalta volna. Csendben szeretett volna távozni, minden felhajtás nélkül, hogy ne kelljen a média hiénáival törődnie, hogy végre egyedül lehessen, és ki tudja sírni minden fájdalmát. Már nem volt vissza út, amint felállt az asztaltól az étteremben, megpecsételte a jövőjüket, melyet immár külön utakon fognak folytatni. Mérhetetlen fájdalmat érzett, a szíve talán már sose fog összeforrni, ennek ellenére nem volt más lehetősége.
A fürdőbe érve gyorsan kapkodta magára a kezébe akadó ruhákat, végig ügyelve arra, hogy ne nézzen bele a tükörbe. Nem akarta látni az arcát, a vonásait, hiszen tisztában volt azzal, hogy milyen nyúzott, hogy már csak árnyéka egykori önmagának. Ahogy végzett az öltözködéssel, halkan sétált át a nappaliba, ahol a beszűrődő holdfény megcsillant a gyűrűin, amelyekre már rá se tudott nézni, amelyeket a mai napig le se tudott húzni az ujjáról, úgy ragaszkodott hozzájuk. Céltudatosan ment egyenesen a dolgozószobába, Fernando íróasztalához, melyhez leülve, kihúzta annak legfelső fiókját. Napokkal ezelőtt keresett valamit, már nem is tudta, hogy mit, emlékezetébe csak az vésődött be, amit helyette talált, amelyről mindvégig próbált megfeledkezni. Nehéz szívvel vette ki a vaskos mappát, majd felkapcsolva az olvasólámpát, sóhajtva olvasta el a rajta szereplő címet, amely még mindig ugyanaz volt, mint korábban. Válóperes papírok.
Rezignáltan írt alá minden egyes oldalt, ami csak tovább növelte a súlyt mellkasán. Sose gondolt arra, hogy ez velük is meg fog történni, még akkor is igyekezett bebeszélni magának, hogy ezeknek a papíroknak semmi jelentősége, hogy nem jelent semmit és nem is kell vele foglalkoznia. Letéve ujjai közül a tollat, hosszú pillanatokig csak bámult maga elé. Talán most fel kellett volna szabadulnia, fel kellett volna lélegeznie, meg kellett volna szűnnie a fájdalomnak, ehelyett azonban egyre rosszabbul érezte magát, a gombóc a torkában egyre nagyobb lett, a szemei egyre jobban szúrtak, mégis tudta, hogy ez a helyes, amit tennie kell, hogy nincs más választása. Erőt véve magán, becsukta a mappát, majd azzal együtt indult vissza a nappaliba, ahol a gyűrűi mellé rakta azt, ahol biztos meg fogja találni a csatár és csak reménykedni tudott abban, hogy nem fog utána menni, hogy nem fogja hívogatni, hanem elfogadja, hogy nincs már közös jövőjük. Talán majd azzal a nővel el tudja felejteni az egészet és boldog lesz vele, ő meg valahogy ezt is túléli, ahogyan a babáik elvesztéseit is túlélte többé kevésbé. Végül sikerült megküzdenie a depressziójával, már hetek óta nem kellett a gyógyszereket szednie, most mégsem volt abban biztos, hogy nem fog visszacsúszni a gödörbe, ami ilyen mély még sose volt.
Makacsul törölte le a kibuggyanó könnyeit, majd egy pisszenés nélkül indult meg a bejárat felé, ahol órákkal korábban hagyta a bőröndjét, amibe nem is tudta, hogy miket dobált bele a szekrényből. Semmi terve nem volt, a lefoglalt repjegy kora reggelre szólt, addig viszont rengeteg ideje volt és nem volt hová mennie, maradni azonban semmiképp nem akart. Nem akart esélyt adni annak, hogy maradásra tudja bírni a játékos, így leakasztva a fogasról bőrdzsekijét, belebújt tornacipőjébe, majd megfogva bőröndjét, igyekezett minél halkabban kinyitni a zárt és lenyomni a kilincset, mely halk kattanással engedett akaratának. Mielőtt azonban még végleg elhagyhatta volna az otthonukat, megtorpant és maga mögé sandított, mintha lenne ott valaki, mintha figyelné őt valaki. A szíve utolsó reményeit is megölte a koromsötétség, amellyel farkas szemet nézett az imádott barna szempár helyett. Igazi bolondnak érezte magát, aki képtelen szabadulni a berögzült dolgoktól, a vágyaitól, aki még ezek után is képes lenne hinni a férje szavainak, melyek már rég nem voltak többek üres ígéreteknél. Átlépve a küszöbön, hátra sem nézve, behúzta maga mögött az ajtót, végig abban reménykedve, hogy mostantól minden sokkal egyszerűbb lesz.
Még ezek után is szeretlek Fernando…

4 megjegyzés:

  1. Szia
    Nem tudom, hogy valójában hogy folytatódott volna, de szeretem ha írja magát a történet :)
    Ugye Fernanado se gondolta komolyan hogy minden oké lesz ezek után? Én meglepődtem volna ha Aida ezek után is marad, kell egy kis idő mindkettőjüknek, és remélem Fernando ezt az időt nem azzal a libával fogja tölteni...hanem talán küzdeni és nem adja fel, ki tudja lehet lesz következménye ennek az éjszakának :)
    Nagyon várom a következőt :) Kívánságokból kerül esetleg a fa alá egy rész??
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Hát bevallva, már én se emlékszem arra, hogyan is lett volna eredetileg, de nem is baj. Így lett jó, ahogy megíródott.
      Mivel már befejeztem a történetnek ezen kötetét, így már tudhatod a végeredményt, ami remélem nem lett olyan kiábrándító. Nem akartam, hogy bármi eredménye legyen ezeknek az éjszakáknak, az már túl egyértelmű lett volna. Kézen fekvő és ezt nem akartam.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Puszi,
      Catalina

      Törlés
  2. Vii ez egyszerűen fantasztikus....ki*aszott jól itsz. Várom folytatást remélem hamar jön. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anett!

      Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt írod! Nagyon sokat jelent még mindig a számomra.

      Üdv,
      Catalina

      Törlés