5. Esőcsepp

Üdv kedves Olvasó!

Nem akartam ilyen sokáig húzni a fejezet megjelenését, de sajnos nálam is kiütközött az utolsó fejezetek betegsége, hogy nem akarom befejezni a történetet, ezért minden tovább tart, mint egyébkét. Rengetegszer átírtam a jeleneteket, nem voltam velük megelégedve, és még most se érzem úgy, hogy sikerült visszaadom azt, amit szerettem volna. Nehéz szülés volt ez biztos, azonban szerencsére a mai napon befejeztem, így most meg is osztom veletek a kész részt, ami remélem, tetszeni fog majd?!

Nos, ahogyan már többször is említettem, ez az utolsó előtti fejezet. Ezután csak egy Epilógus lesz és véget is ér az Őszi zivatar. Viszont ne aggódjon senki, mert aztán itt lesz a Tavaszi zápor, ahol újra találkozhattok Aidával. Azt, hogy a teljesen lezáró rész, vagy a második évadnak nevezhető történet fülszövege. A munka teljesen leszív és csak hétvégén jutok géphez, itt van a szakdolgozat témaválasztás határideje, szóval elég zsúfoltak a napjaim, de igyekezni fogok.

Most pedig nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást az 5. Esőcsepphez!

Üdv,

Catalina

Őszi zivatar - 5. Esőcsepp

Fernando Torres

Wicked games

– Eredj, tégy jóvá egy picit abból, amivel ártottál neki.

Egész úton ez az egy mondat ismétlődött a fejében, amivel az édesanyja elengedte az otthonukból. Talán azzal már tett egy keveset, hogy most mellette volt, mégsem volt ebben egészen biztos, ahogyan abban sem, hogy még mindig ott kellett-e lennie. Nem akarta egyedül hagyni, azonban nem is szerette volna tovább bántani Aidát. Talán már épp itt volt az ideje, hogy aláírja a papírokat és végleg elbúcsúzzon a feleségétől. Valószínűleg ezzel jóvá tehetne valamit, ha nem is mindent, de végre visszaadná Neki azt a szabadságot, amit az önzőségével elvett. Azt viszont nem tudta, hogy képes lesz-e elengedni, hiszen idáig sem tudta megtenni, ragaszkodott hozzá és inkább hagyta szenvedni, nem érdekelte, hogy meg fogja gyűlölni, minthogy elengedje és boldog legyen. Nem is emlékezett arra, hogy milyen volt az élete Aida nélkül, hogy mivel töltötte az idejét, kivel beszélgetett, kinek kérte ki a véleményét. Az életét jelentette a nő, ő pedig felelőtlenül megfeledkezett erről, ami miatt most szenvedni fog, amit megérdemelt. Abban pedig teljes mértékben biztos volt, hogy az Ő helyét soha senki nem fogja majd átvenni vagy betölteni. Főleg nem Melissa.

A lakás bejáratához sétálva, a zárba helyezte a kulcsot, majd ugyan egy picit meglepődött, mikor nem tudta elfordítani azt, de nem is törődve sokáig ezzel, benyitott. Fogalma sem volt, hogy milyen állapotban fogja találni Aidát, azt viszont tudta, hogy Elena nem kímélte a lányát, hogy egész idő alatt csak korholta a választása miatt, ahogyan minden más alkalommal is. Mindig is ezt hozta fel, illetve őt okolta a vetélésért, és most már kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy talán igaza van az anyósának, hogy az önzőségével nemcsak a feleségét fojtotta meg, hanem a gyerekeiket is. Eddig elhessegette magától ezeket a gondolatokat, azonban épp itt volt az ideje annak, hogy szembenézzen ezekkel, hogy főként ő volt az oka, hogy minden tönkrement, ami csak tönkremehetett.

A nappaliba érve, nem látta sehol sem a barna hajú nőt, csak a hanyagul ledobott táskát a kanapé mellett és a fekete magas sarkút. A konyha irányába fordulva, rögtön meg is pillantotta a feleségét, aki neki háttal állt. Csendesen figyelte a vékony alakot, miközben közelebb sétált, majd a falnak dőlt és érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta volna megmondani, hogy mi vagy minek volt köszönhető, de határozottan érezte, hogy valami más volt Aidában. Minderről pedig meg is bizonyosodott, amikor köszönése után egész testével felé fordult és a kék szemekbe nézett. Sejtette, hogy a monokliját vizslatja, ennek ellenére mégse szólalt meg, amit az íriszében látott keserűség meg is magyarázott, azonban így is rákérdezett az ebédre, tudnia kellett, hogy mi történt. Nehezen tudta megállni, hogy ne sétáljon oda hozzá, hogy ne ölelje szorosan magához, hogy ne mondja azt Neki, hogy minden rendben lesz, hiszen ez csak egy újabb hazugság lenne, semmi több. Végre el kellett engednie, hogy az édesanyja ne bántsa tovább azzal, hogy kihez ment férjhez, hogy ő se ártson többet Neki, hogy végre ismét szabad legyen, hogy újra önmaga legyen, az a felszabadult, életvidám és határozott nő, akinek annak idején megismerte.

– Aida… – suttogta halkan a nevét, miközben elindult felé és le sem tudta venni róla a tekintetét. Gyönyörű és kívánatos volt, míg csak arra tudott gondolni, hogy hagyta mindezt elveszni.

– Sss… csak egy búcsú éjszakát akarok. – Megborzongott a halk kérés erejétől, attól, ahogyan hozzá simult a felesége, aki nem is várva semmire sem, megcsókolta. Tiltakoznia kellett volna, nem engedni a nő akaratának, azonban csak a törékeny test köré fonta a karjait, majd viszonozta a csókot. Elmondhatatlanul vágyott rá, kívánta, mégis tudta a lelke mélyén, hogy visszakoznia kellene, hogy ellent kellene mondania a csábításnak.

Kizárva mindent a fejéből, egyedül Aidára koncentrált, aki továbbra is hozzá bújt, akinek jelenleg arra volt a legnagyobb szüksége, hogy Vele legyen. Még egyszer, utoljára. Mindössze egy pillanatra szakadt csak el a puha ajkaktól, míg az ölébe vette feleségét és elindult a háló felé. Könnyedén sétált a fehérre festett ajtó irányába, mintha nem is tartana a karjaiban senkit, végig próbálva uralkodni magán, amely egyre nehezebb volt a nyakán végig simuló ujjaknak és az állára kapott gyengéd csókoknak köszönhetően. Agyát teljesen elborította a vágy, így ahogy az ágy elé értek, letette a kék szeműt és hevesen vonta magához, hogy újra megcsókolhassa. Türelmetlenül húzta le a szoknya cipzárját, de rögtön le is fékezett, ahogyan megérezte a hajába túró ujjakat, majd a gyengéd harapást a száján. Ez térítette igazán észhez, hiszen most nem magára kellett gondolnia, csak Aidára, nem számított, hogy ő mire vágyott, mit szeretett volna, egyedül az számított, hogy a feleségének mire volt szüksége.

Hagyta, hogy a selyem lecsússzon a lábain, melyet hamarosan a fekete felső is követett és nem tudta megállni, hogy ne pillantson végig a formás testen, amely még annyi év után is képes volt tűzbe hozni, amiről egy időre teljesen megfeledkezett. A kék szempárban csak színtiszta vágyat látott, ami a múltjukra emlékeztette, amikor még minden rendben volt, amikor nem látott rajta kívül más nőt, amikor elég volt egy pillantás is ahhoz, hogy tűzbe hozza, és csak azon legyen, hogy minél előbb megszabadítsa minden felesleges ruhától. Most is ugyanez történt, az utolsó ruhadarabtól is megszabadította, végül elengedte ösztöneit, melyek csak Aidát akarták és azt, hogy érezze, hogy még mindig Ő az egyetlen nő, akiért bármire képes lenne, bármit is tett az elmúlt hónapokban. Soha senki más nem lesz olyan fontos az életében, mint a karjaiban lévő, akit végre el kell engednie, hogy újra az legyen, aki nélküle volt. Tartozott annyival a feleségének, hogy visszaadja az életét, a szabadságát, hogy ismét Aida Martínez legyen és ne az ő boldogtalan felesége.

Félhomály uralkodott a hálóban, mikor felébredt. Fogalma sem volt hány óra lehet, hogy mennyit aludt úgy, hogy nem volt mellette Aida, és ahogy az üres helyre csúsztatta tenyerét, csak hidegség fogadta. Másodpercekig meredt maga elé, oda, ahol a feleségének kellett volna pihennie, miközben újra rádöbbent, hogy valójában már nem is kellene Vele lennie. Az a pár óra, amit szeretkezéssel töltöttek, túl könnyedén feledtette el vele az igazságot, hogy minden olyan, mint amilyen régen volt. Azonban most már itt volt az ideje, hogy elengedje Őt és hagyja, hogy boldog legyen, mert mellette már rég nem volt az. Sóhajtva, vontatott mozdulatokkal kelt ki az ágyból és ugyanígy vette fel az alsónadrágját, amitől korábban igen gyorsan megszabadította a neje. Rögtön maga előtt látta az egészet, újra élte, ahogyan mohón veszi át tőle az irányítást a barna hajú nő, ahogyan mindketten megfeledkeznek arról, hogy tulajdonképpen búcsúznak egymástól, csak a vágy számított azokban a percekben. Örülnie kellett volna annak, hogy még egyszer érezhette a közelségét, az érintéseit, hogy utoljára még az övé volt Aida teste és lelke is, ennek ellenére nem volt boldog. Tudta jól, hogy ezek után csak még jobban fog szenvedni, hogy csak tovább nehezítette a saját dolgát, amit azonban megérdemelt és nem is állt meg egy pillanatra sem, hiszen Neki erre volt szüksége és egyedül csak ez számított. Aida és az nem, hogy ő mit akar.

Halkan sétált ki a szobából, de alig lépte át a küszöböt, meg is torpant, amint észrevette a fotelben ülő nőt, neki háttal. Kíváncsian ment mögé, végig a halk beszélgetésre és nevetésre figyelve, melynek forrása az ölében heverő laptopon lejátszott videó volt. Rögtön felismerte az esküvőjükre készült rövid kis filmet, mely már a vége felé tartott, hiszen a 2008-as EB győzelmük után kérte meg a kezét és rá egy évre össze is házasodtak. Csendesen nézte a boldog mosolyt, amit már régóta nem látott, amely csak arra emlékeztette, hogy mennyire elhanyagolta a nejét, hogy mennyit bántotta, hogy mellette már sose tudna úgy nevetni, mint a videón.

– Miért nem küzdtél a házasságunkért? – Váratlanul érte a halk kérdés, hiszen azt hitte, hogy nem vette észre, hogy ott van mögötte. Már épp tiltakozni kezdett, amikor mégis csukva tartotta a száját, mivel nem volt biztos benne, hogy jogos lenne. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy tényleg mindent elkövetett azért, hogy ne menjen tönkre a kapcsolatuk. Ahogy találkozott Melissával, teljesen megfeledkezett Aidáról, csak elmenekült minden este az otthonukból, a közeléből és hidegen hagyta, hogy mi van Vele, egyedül csak magára gondolt. – Legalább érte küzdtél? – Erre pedig főleg nem akart válaszolni, mivel azzal végleg a szakadékba lökné az előtte ülőt, aki még mindig a képernyőn futó képkockákat nézte. Az angol nőért küzdött, szándékosan kérette magát, ő pedig észre sem vette ezt, csak minden áron meg akarta kapni, most pedig már túlkéső volt ahhoz, hogy bármit is tegyen. Vakon ment előre és nem is érdekelte, hogy egyre jobban behálózza a számító nő, aki csak el akarta szakítani a nejétől. – Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy visszamenj Milánóba. Gondolom, már nagyon vár vissza.

– Ha tényleg azt akarod, hogy elmenjek, el fogok menni, de miatta biztosan nem. – Kerülte meg a fotelt és guggolt le Aida elé, megakadályozva ezzel abban, hogy felálljon. El fog menni, hiszen ezt akarta, azonban előtte szeretett volna még beszélni Vele, tisztázni, hogy bármit is tett, sose szerette a szeretőjét. Nem akarta, hogy azt higgye, amint visszaér Olaszországba, máris megy Melissához, hogy tényleg olyan könnyedén el fogja feledni azt a nyolc évet, amit együtt töltöttek, hogy ennyire nem számít neki. – Sajnálom, hogy ennyit bántottalak, hogy nem voltam melletted és a könnyebb utat választottam… Nem ezt érdemelted, nem lett volna szabad mindenért Téged okolnom. Fogalmam sincs, hogyan bírtad eddig, de szeretném, ha tudnád…

– Kérlek, ne! – Szakította félbe, és a tekintetében látta, hogy tényleg nem akarja hallani a mondandóját, amivel minden bizonnyal nem is segítene rajta. Némán nézett a csillogó szempárba, amely még így fájdalmasan is elvarázsolta és rádöbbentette újfent, hogy sokkal többet veszített el, mint azt korábban gondolta. Már akkor sem volt az övé a gyönyörű spanyol nő, amikor hazament abból a bárból, ahol megismerkedett a szeretőjével. Abban a pillanatban elveszítette, amikor bolond módjára nem ment be hozzá a kórterembe, miután közölte vele az orvos, hogy elvetélt.

– Sajnálom. – Egyenesedett fel, majd a karfákra támaszkodva, könnyedén csókolta meg feleségét utoljára. Már nem volt miért maradnia, már nem akarta, hogy mellette legyen. Ideje volt, hogy összepakoljon és elengedje Aidát, aki minden bizonnyal készen állt arra, hogy új életet kezdjen nélküle.

Nehezére esett elszakadni, az pedig még inkább, hogy el is hagyja. Valamiért még az elmúlt hónapokban sem gondolt arra, hogy ez be fog következni, bolond módon elhitte, hogy Aida mindig ott lesz neki és semmi se fogja elszakítani tőle. Sose gondolt arra, hogy majd pont ő fogja előidézni ezt az okot, ami miatt el fognak válni, ahogyan arra sem, hogy majd ő akarja ezt kezdeményezni. Pedig így lett, hiszen ő kérte az ügyvédjétől azt a mappát, amit végül csak a fiókjába tett el, amiről meg is feledkezett és egyáltalán nem gondolta, hogy a felesége meg fogja találni, mégis így lett. Egyedül már csak neki kellett aláírnia, hogy be tudják nyújtani és idővel véglegessé váljon a válásuk.

Sóhajtva indult el a vendégszoba irányába, végig maga előtt látva a kék tekintetett, amely ismeretlen volt a számára. Nem az a nő pillantott vissza rá már rég, akit ő annak idején megismert és feleségül vett. Mindezt pedig csak magának köszönhette, ő hagyta cserben, ő feledkezett meg minden ígéretéről, magát hibáztathatta csak. Küzdenie már felesleges lett volna, tartozott annyival a belsőépítésznek, hogy elengedi, hogy nem akadékoskodik és hagyja, hogy kisétáljon az életéből, amit ő szó nélkül megtett hónapokkal korábban. Semmi joga nem volt ahhoz, hogy észbe kapva visszakozzon, hogy kérjen egy új esélyt, hogy felejtse el a tényt, hogy megcsalta valakivel. Elszúrta és most el kell viselnie a következményeit, nem mondhat, vagy tehet semmit sem, csak nézheti, ahogyan az ő Aidája kisétál az életéből és magával viszi a régi énjét is, amit elveszített aznap, amikor hátat fordított Neki.

***

Lassan sétált ki a liftből, végig maga elé meredve. Teljesen kicsúszott a talpa alól a talaj, már nem volt meg a biztos pont az életében és nem is hitte, hogy ez valaha is megváltozna. Hogyan is lehetne, mikor Aidát már sose kaphatja vissza? Tudta jól, hogy hozzá foghatót soha sem fog találni, hogy senki se tudná betölteni a helyét az életében, a szívében vagy pótolná Őt, emiatt sem akar majd ismerkedni. Ő volt az, aki kiegészítette, aki az életét jelentette, amiről túl könnyedén megfeledkezett és minden másról is. Árnyéka volt régi önmagának, azzá a focistává vált, akire csak a tipikus jelzőket lehetett aggatni. A fejébe szállt a siker, elhitte, hogy következmények nélkül megtehet bármit, hogy a neje mindvégig szemet huny afelett, hogy szeretőt tart mellette, hogy Vele csak akkor foglalkozik, ha muszáj és a nyilvánosság elé kényszerültek. Most azonban kénytelen volt szembenézni az igazsággal, hogy a karrierje a süllyesztő felé száguldozik, hogy az édesapja rá se hederített, amikor tegnap este hazament hozzájuk, a házasságának vége volt és fogalma sem volt, hogy mi minden fog még vele történni a jövőben. Semmi jóra nem számíthatott, de nem is érdemelte volna meg, ahogyan a barna hajú nőt se érdemelte meg soha.

Megkönnyebbülve állt meg a lakásuk előtt, bele sem gondolva abba, hogy kongó üresség fogja várni odabent, egyedül arra vágyott, hogy a fárasztó dupla edzés után, ledőljön az ágyukba és érezze a neje jelenlétét, amit valamennyire még magán viselt az otthonuk. Nem akart arra gondolni, hogy ez már mindig így lesz, hogy napról napra egyre kevésbé fogja érezni az édes illatot, hogy hamarosan már semmi nyoma sem lesz annak, hogy valamikor ketten éltek itt. Előkeresve zsebéből a kulcsot, a zárba helyezte, amit el is akart fordítani, viszont nem tudta ezt megtenni. Összeráncolta a homlokát, míg lenyomta a kilincset, aminek köszönhetően halkan nyílt ki az ajtó, miközben csak arra gondolt, hogy reggel ugyan sietve érkezett és távozott is, ennek ellenére biztos volt benne, hogy bezárta a bejáratott… amint a végére ért ezen gondolatmenetének, sietve lépett be a lakásba, majd becsapva az ajtót, a sporttáskáját a padlóra ejtette és a nappalit vette célba. Rajta kívül csak egy valakinek volt kulcsa a bejárathoz… Aidának.

– Kicsim? – Minden fáradtságát elfelejtette, reménykedve lépett a tágas helyiségbe, de rögtön meg is torpant, mikor a kanapén a várt barna haj zuhatag helyett a szeretője szőke tincseit pillantotta meg, arcán a szokásos csábító mosollyal. Egy másodperc alatt elillant minden lelkesedése, amit az a gondolat generált, hogy a neje fogja várni. Bolond volt, hiszen mégis mi venné rá Aidát, hogy visszamenjen hozzá? Semmi, az égvilágon semmi. – Hogyan jutottál be?

– Lényegtelen, de nem is örülsz nekem édesem? – Kelt fel a kanapéról az angol nő és indult el felé. Semmi hatást nem gyakorolt rá, és ahogyan az alakját figyelte, már nem is értette, hogy mit látott benne, hogy mi vonzotta.

– Mondtam, hogy felejts el! Nem akarok már tőled semmit sem Melissa. – Tért ki a csók elől, végig azon tanakodva, hogyan volt képes szóba állni vele, mikor régen messzire elkerülte az ilyen felszínes nőket. Felesleges lett volna Aidához hasonlítania, mikor nyomába sem érhetett, hiszen Neki sose számított, hogy mennyi pénz van a bankszámláján, hogy kiket ismer. Akkor is szerette volna, ha csak egy hétköznapi férfi lett volna, átlagos fizetéssel és élettel, míg az angol nő minden bizonnyal észre sem vette volna.

– Ne szórakozz velem Fernando, csak miattad költöztem ebbe az átkozott városba! Nem fogsz ilyen könnyedén megszabadulni tőlem, vagy azt akarod, hogy mindent elmeséljek a sajtónak? – Hidegen hagyta a fenyegetőzés, hiszen már nem számított semmi sem. Azon egyáltalán nem lepődött meg, hogy ez volt a nő reakciója, másra nem is számított tőle.

– Csak nyugodtan, de most tűnj el az otthonomból. – Nem foglalkozott a villámokat szóró tekintettel, csak elsétált mellette.

– Ezt még nagyon meg fogod bánni! – Sziszegte a szeretője, majd csak a sarkak kopogását és az ajtó csapódását hallotta. Sóhajtva fékezett le az ablak előtt, a hűs üvegnek döntötte homlokát és üres tekintettel bámulta a sötét, felhős égboltot.

Nem érdekelte, hogy mit fog tenni a szőke hajú, hogy mit fognak az emberek gondolni róla. Elveszítette Aidát, akinek számított a véleménye, akinek mindig is be akarta bizonyítani, hogy bármit is mondott az édesanyja, nemcsak az a semmire kellő focista, hogy képes arra, hogy Érte bármit megtegyen, ha arra van szükség. Most azonban már mindegy volt, már nem számított semmi sem, Elenának lett igaza, cserbenhagyta a lányát, akit nem érdemelt meg sose. Már mindennek vége volt.

***

Aida Martínez

Az óceán morajlását hallgatva nézte a csillagos eget és próbált mindent kizárni a fejéből. Nem akart az otthoni zűrzavarral foglalkozni, amit Fernando szeretője okozott, aminek köszönhetően rengeteg pióca várta a reptéren, azokkal az információkkal, amiket megosztott a nyilvánossággal, azzal, hogy már mindenki értesült a bukásáról, mint feleség, és mint nő. A telefonját vissza se kapcsolta, nem akart senkivel sem beszélni, és azt se akarta, hogy a sajtó elérje. Egyedül magára akart koncentrálni, hogy visszataláljon az útra, amiről letért hónapokkal ezelőtt, hogy visszataláljon önmagához. Emiatt sem olvasta el a férje levelét, amelyet a vendégszobába hagyott neki. Fogalma sem volt, hogy mit írhatott a papírra, hiszen mindent tudott, amit tudnia kellett, semmi olyat nem tartalmazhatott, ami bármin is változtatna, vagy meg nem történté tenne. Nem is értette, hogy miért nem dobta ki, azt meg főleg nem, hogy miért hozta magával. Valószínűleg csak még több fájdalmat fog okozni, mégsem tudta olvasás nélkül széttépni, a lelke mélyén szerette volna megismerni a tartalmát.

Hátra nézve a hálóba, a beszűrődő holdfény megvilágította a táskáját, amelyben ott lapult a levél. Pillanatokig csak bámulta a fekete bőrt, míg végül engedve kíváncsiságának, ellökte magát a kerettől és lassan indult a karosszék felé. Könnyedén húzta ki a félbe hajtott lapot határidőnaplójából, majd végig rajta tartva tekintetét, kisétált az óceán felé épült kis bungalóból. A feszített tükrű medencénél foglalt helyett, a kellemesen langyos vízbe lógatva lábait, míg az enyhe szél óvatosan játszadozott tincseivel. Lassan húzta végig ujjait a jellegzetes kézíráson, amellyel a nevét írta le a férfi. Félve hajtotta ki a papírt, tartott attól, amit olvasni fog majd benne, amitől talán más irányt fog venni az élete ismét, hiszen ki tudja, hogy mi mindent nem tudott még a férjéről?

Aida

Tudom, hogy mindent elrontottam és azon se lepődnék meg, ha elolvasás nélkül kidobnád a levelemet. Szeretnék bocsánatot kérni, sose érdemelted ezt, jobban oda kellett volna rád figyelnem és úgy bánni veled, ahogyan azt valójában megérdemelted. Egy igazi barom voltam, mert tényleg elhittem azt a marhaságot, hogy majd mindig mellettem leszel és elviseled, hogy megcsallak. Abban pedig igazad volt, hogy nem küzdöttem érted, a házasságunkért, inkább elmenekültem és magadra hagytalak, mert ez volt a könnyebb. Nem lett volna szabad úgy tennem, mintha minden rendben lenne, mintha nem tudnád az igazat… szégyellem magam és valójában már réges-régen el kellett volna hagynod, mert az igazság az, hogy még most se tudlak elengedni. Őrültségnek hangzik, de szeretlek Aida, épp emiatt kellene hagynom, hogy kisétálj az életemből, hogy találj valakit, aki úgy törődik veled, ahogyan kell és nem bánt folyamatosan, mint én. Szükségem lenne rád, hogy visszataláljak magamhoz, hogy az a Fernando legyek, aki akkor voltam, mikor megismerkedtünk, de tudom jól, hogy nem kérhetem tőled ezt. Azok után, hogy cserben hagytalak, mikor a második babánkat is elveszítetted, csak örülhetek, hogy eddig mellettem maradtál.

Anyukádnak mindig igaza volt, nem lett volna szabad megismerkednünk, mert akkor sokkal boldogabb életed lett volna, mint amilyen mellettem volt. Túl önző voltam hozzád, nem figyeltem rád eléggé, cserébe pedig mindent elvettem, amit csak adtál. Biztos vagyok benne, hogy boldog leszel valakivel, hogy vele majd sikerül családot alapítanod és ő nem fogja úgy elszúrni, mint én.

Sajnálom, hogy csak bántottalak és nem szerettelek eléggé. Csak remélni tudom, hogy egyszer képes leszel megbocsájtani nekem.

Szeretlek,

Fernando

A sorok végére érve, érezte, ahogyan az első könnycseppek végig folynak a bőrén. Nem érezte jobban magát, nem könnyebbült meg, hiszen csak arra tudott gondolni, hogy ha időben észhez tér a férje, akkor minden másképp alakult volna, akkor talán meg tudják menteni a házasságukat. Jobban tette volna, ha nem olvassa el a levelet, ha továbbra is abban a hitben él, hogy a szeretőjét, mint kiderült Melissát szereti és róla már rég megfeledkezett, mint nő. Ugyan semmiképp nem lett volna egyszerű túllépnie a szakításukon, a kapcsolatukon, de most csak még jobban meg lett nehezítve az egész, hiszen még mindig szerelmes volt Fernandóba, bármennyiszer is bántotta. Hányszor kívánta azt, hogy visszakapja a férjét, hogy újra az a férfi pillantson rá, aki évekkel korábban olyan szemérmetlenül végig mustrálta az átázott ruháiban? Hányszor várta haza esténként, hogy úgy érjen hozzá, mint régen, hogy az a nő legyen a szemében, aki régen volt? Számtalanszor sírta magát álomba, miközben csak a híres focistát kapta meg minden egyes alkalommal és nem a szerető férfit, akihez ő feleségül ment.

Letörölve könnyeit, összehajtotta a papírlapot és most már teljesen biztos volt abban, hogy jól döntött, amikor elhagyta a csatárt. Hónapok óta nem hallotta tőle, hogy szeretné, mindössze olykor dobálózott a szavakkal, mikor tudta, hogy egyre közelebb jár a lebukáshoz. Nem tudta, hogy valaha is képes lesz-e megbocsájtani a férfinek, ahogyan el se fogja sose felejteni. Az élete szerves része volt, a múltjáé, mert mostantól csak odatartozott, ahogyan az emlékeik és a szerelmük is. Már semmi sem tartotta össze őket, már mindennek vége volt.