4. Esőcsepp

Üdv kedves Olvasó!

Ahhoz képest, hogy mennyi ideje raktam fel az előző fejezetet, viszonylag hamar megírtam a 4. részt. Talán ez a "csúszás" annak is köszönhető, hogy időközben realizálódott bennem, hogy ezen a fejezeten kívül már csak egy lesz, illetve egy Epilógus. Természetesen nem terveztem, hogy több lesz tíz fejezetnél, nem is szeretném elnyújtani, hiszen azzal csak elrontanék mindent, mégis picit fura, hogy ennek a történet résznek a végéhez értünk. Nem mondom, hogy könnyű volt, hiszen rengeteg minden változott a cselekményben, ahogy előre haladtunk, nem így terveztem, azonban így alakult és egyáltalán nem bánom ezt. A befejezés után nem tudom, hogy mennyi idő elteltével fogok neki kezdeni a Tavaszi zápornak. A napokban igyekszem majd megírni hozzá a fülszöveget, de az is meglehet, hogy várni fogok ezzel még egy picit, hogy leülepedjenek a cselekmények bennem is, hiszen nem egy könnyű történetről van szó. Az érzelmi szálát tekintve nem is.

Nos, nem is húznám tovább az időt. Kellemes olvasást kívánok a 4. Esőcsepphez!

Üdv,

Catalina

Őszi zivatar - 4. Esőcsepp

Aida Martínez

Take me home

Tompán érzékelt maga körül mindent, mintha kábult lenne, mégis érthetően válaszolt Fernando kérdésére, amikor azt szerette volna megtudni, hogy hová vigye őt. Azt nem tudta volna megmondani, hogy merre, melyik úton jöttek, ahogyan arra sem emlékezett, hogyan jutottak fel a lakásába, vagy egyáltalán mi történt miután magához ölelte a parkban a férfi. Egyedül az a pillanatkép élt benne élesen, amikor ösztönösen nyúlt a távozni készülő keze után, amivel maradásra akarta késztetni. Nem tudott megszólalni, egyszerűen csak kapaszkodott Belé és felnézve, remélte, hogy végül mellette marad. Talán rosszul döntött, talán az lett volna a legjobb, ha hagyja elmenni, azonban túl gyenge volt és szüksége volt Rá, hogy ott legyen vele, hogy most mellette legyen, nem úgy, mint hónapokkal korábban. Némán nézett a barna szempárba és szinte azonnal megkönnyebbült, mikor látta, hogy megértette a kérését a játékos, ennek ellenére hosszú percekre magára hagyta, amíg lesétált a kocsihoz a táskájáért. Ironikusnak találta, hogy egyedül csak Őt tudja magához engedni, mikor annyiszor bántotta és javarészt miatta volt ilyen pocsék lelki állapotban.

Elmerengve ült a sarokkád szélén, még mindig a nedves ruháiban, míg háta mögül érezte a felszálló forró fürdő melegét. Végig vacogott az autóban, miközben továbbra is szakadt az eső és minden bizonnyal a közelében tevékenykedő férfi is reszketett, hiszen Ő is elázott. Lassan pillantott fel Rá, majd a vonásait kezdte el tanulmányozni, amelyekben ugyan meglátta a fájdalmat, de nem volt biztos abban, hogy mi idézte ezt elő, csak reménykedni tudott abban, hogy végre megértette, mi miatt van hónapok óta darabokban a lelke. Szerette a húgát, sose kívánta volna neki azt, amit ő átélt, amit kétszer is meg kellett tapasztalnia, a terhessége viszont csak azt sugallta a számára, hogy erre is alkalmatlan volt. Mindig is úgy érezte, hogy az édesanyjuk jobban szereti Zarát, hiszen hozzá sose volt egy rossz szava sem, nem kapta meg azokat az elvárásokat, amikkel neki nap, mint nap szembe kellett néznie.

– Készen is van. Gyorsan vetkőzz le, mert nem szeretném, ha megfáznál. – Egyenesedett fel Fernando, míg ő továbbra is mozdulatlanul ült egy helyben és fogalma sem volt, hogyan tovább. A testvére valószínűleg tartott attól, hogy vissza fog csúszni a gödörbe, ami talán már meg is történt és emiatt is szólt a férjének, hiába kérte, hogy ne tegye. Senki más nem érthette meg a fájdalmát, ez tény volt, mégis tartott attól, hogy nem lesz elég erős és újra vissza fog csöppenni abba a körforgásba, amiből nem is olyan rég önként lépett ki. – Aida.

Összerezzent, ahogy megérezte az arcán a gyengéd érintést, amely már idegen volt a számára, mintha nem is a férje ért volna hozzá. Ez mutatta csak igazán, hogy jó döntést hozott, mert ugyan iszonyatosan fájt a szakításuk, azonban tudta, hogy idővel fel tud majd állni. Sokkal inkább a lelkén esett sebekkel lesz gondban, amelyek valószínűleg sose fognak begyógyulni, abban pedig már egyáltalán nem reménykedett, hogy valaha is majd a régi lesz. A régi Aida hosszú hónapok óta halott volt, ezen énjéért már nem tehetett semmit sem, mindenképp fel kell építenie egy újat egy új élettel, amiben meg kell tanulnia együtt élni a múltjával és a sebeivel.

Némán figyelte, ahogyan percekkel később kisétál a fürdőből a játékos, miközben végig úgy érezte, hogy valójában is egyre távolabb kerülnek egymástól és ugyan a szíve még mindig ellenezte, tudta, hogy ez a helyes. A papírokon kívül egyedül a múltjuk kötötte őket össze, és talán még a férfi is érzett iránta valamit, az viszont már rég nem szerelem volt. Egy kisebb fellángolásnak pedig nem adhat hitel, nem adhat már egy újabb esélyt, hiszen az elmúlt hónapok alatt csak azt bizonyította az élet, hogy jobb, ha elválnak az útjaik. Fogalma sem volt, hogy mihez fog majd kezdeni, amint hivatalossá válik a szakításuk, talán az lenne a legjobb, ha megvalósítaná régi nagy álmai egyikét és utazgatna. Lehunyva szemét, fáradtan sóhajtott fel, míg egy könnycsepp gurult végig az arcán és magát sem értve, halványan elmosolyodott. A lelke egy része fellélegzett és talán még volt némi remény arra, hogy visszataláljon elfeledett vágyai egy részéhez, amik csak segíteni fognak neki az újrakezdésben.

Halkan húzta be maga mögött az ajtót és csak reménykedni tudott abban, hogy Fernando még mindig tusol. A halk csobogást hallva, megkönnyebbülve indult meg a konyha irányába, tenyerében szorongatva az antidepresszáns dobozát. Tisztában volt azzal, hogy nem lenne szabad akár csak egyet is bevennie, de úgy érezte, hogy ismét szüksége van rá, hogy még túl gyenge ahhoz, hogy enélkül szembe tudjon nézni akár egy kisebb problémával is, amivel bármelyik pillanatban meg kell birkóznia. Megállva a mosogató kagyló előtt, elvett egy üvegpoharat az elmosottak közül, majd vizet engedve bele, lerakta a gránit pultra. Visszavéve magához a műanyag dobozt, már épp csavarta volna le a tetejét, amikor egyik pillanatról a másikra kikapták a szorításából. Sietve pördült meg a tengelye körül és nézett fel a csalódott barna szempárba.

– Zara figyelmeztetett, de nem hittem neki… azt gondoltam, hogy ebben is téved. – Ingatta meg a fejét, miközben ő meg se tudott szólalni, teljesen leblokkolt.

– Add vissza! – Lépett utána, nem is foglalkozva azzal, hogy mindössze csak egy törölköző fedte az izmos testet. Hidegen hagyta, egyedül csak arra tudott koncentrálni, hogy megakadályozza abban, hogy a lefolyóba öntse a gyógyszereit. Hiába próbálta meg kikapni a kezéből a dobozt, könnyedén félre tolta és másodpercek múlva a jelenleg mentőövet jelentő pirulákat magával vitte a víz.

– Nem fogom hagyni, hogy ilyen mélyre csússz – nézett rá határozottan a férfi, benne pedig csak egyre jobban nőt a harag és a gyűlölet iránta.

– Akkor hol a francba voltál Te meg a nagy segítséged, amikor rászoktam ezekre? Miért nem vettél el egy dobozt se, mikor tele volt velük a ház? – Kezdett el kiabálni, míg egyre jobban kétségbeesett. Mégis dühe volt az, ami irányította abban a pillanatban és vadul esett az előtte állónak. Ütötte, karmolta, azt akarta, hogy Neki is ugyanúgy fájjon, mint ahogyan neki is, hogy legalább pár percig érezze azt a keserűséget, ami hónapok óta fojtogatta őt. – Végig csak magadra gondoltál és hidegen hagyott, hogy mit csinálok. Egyedül az volt neked a fontos, hogy annak a nőnek a lábai között legyél, minden másra magasról tettél. Felőled meg is halhattam volna! – Figyelmen kívül hagyta a vonásaiban látott fájdalmat és megbánást, már nem volt ezekre szüksége, nem tudott rajta és a kapcsolatukon segíteni. Önző módon akarta, hogy Ő is olyan pocsékul érezze magát, hogy tudja, sok mindenért Ő a felelős. – Gyűlöllek Fernando! Bárcsak sose ismertelek volna meg, mert akkor nem megy tönkre az életem.

– Ne mond ezt, kérlek! – Már elindult a háló felé, mikor hátulról átkarolták a csípőjét az erős karok és visszahúzták. Szabadulni akart a szorításból, nem akart a közelében lenni, többször is mélyen belevájta körmeit bőrébe, azonban minden hiába, hiszen csak még jobban magához vonta a csatár. Tehetetlenül engedte le kezeit és újfent beletörődött a férje akaratába, ahogyan korábban bármikor máskor is. El fogadta ismét a tényt, hogy bárki látná, csak kinevetné, hogy ilyen gyenge nő vált belőle, hogy csak egy buta nő, aki sose mond ellent a férfi akaratának, aki ugyan szerelmes volt, de ez rossz hatással volt rá. Megölte őt ez a kapcsolat, amire túl későn ébredt rá, amikor már nem volt mit menteni, amikor már undorodott magától.

***

Kill this love

Kényszeredetten szállt ki a taxiból, miközben legszívesebben maradt volna az autóban és minél messzebbre viteti magát az étteremtől. Még ahhoz is nagyobb kedve lett volna, hogy valami idegent beavasson az életét jelentő szilánkokba, mint együtt ebédelni az édesanyjával, aki telefonon keresztül már kioktatta a felelőtlensége miatt. Sóhajtva tette meg az első lépéseket, míg újra végig pörgette magában az egyoldalú beszélgetést, amit nem is olyan rég folytattak le. Nem akarta fogadni a hívást, hiszen a zsigereiben érezte, hogy nem azért keresi az anyja, hogy megvigasztalja. Köszönni sem tudott, rögtön érkezett is a szemrehányás, amiért valamelyik barátnőjétől értesült arról, hogy otthon vannak Madridban. Felesleges lett volna megpróbálkoznia valamilyen magyarázatot adni, hiszen tudta jól, hogy nem érdekelné, ahogyan azt se fogadta volna el, ha nemet mond az ebéd meghívásra. Ugyan Fernandót is látni akarta az édesanyja, aki bele is egyezett és már indult is volna, hogy összekapja magát, de megakadályozta, hiszen egyedül akart menni. Még azt se akarta, hogy a férje elvigye, neki kellett szembe néznie a rá váró vallomással és cseppet sem együttérző reakcióval.

A napsugarak végig simogatták fedetlen karját, és ha nem lett volna benne biztos, hogy az anyja már észrevette, az ellenkező irányba indult volna meg, hogy a friss levegőn sétáljon. Igyekezett elegánsan felöltözni, egy szolid sminkkel elrejteni a szeme alatti karikákat, mégis újfent a napszemüvege mögé rejtőzött. Felkészületlennek érezte magát, bár biztos volt benne, hogy akkor is így érezne, ha már hetekkel ezelőtt ráerőlteti ezt a találkozót.

– Szia, anya. – Állt meg az asztal mellett, és ahogy magán érezte a barna szempárt, újra az a kislány volt, akit épp készültek megszidni. Muszájból emelte kezét és tolta fel szeme elől a napszemüveget, majd közelebb lépve a felegyenesedőhöz, kétszer arcon puszilta, miközben sután átölelte.

– Lehetett volna annyi a drága férjedben kislányom, hogy ha már nem képes velem ebédelni, akkor legalább elhoz ide. – Meglepte volna, ha valami egyszerű kérdéssel kezdte volna a társalgást és nem éppen Fernandót becsmérli. Sose értette, hogy miért nem kedveli, hiszen mindig tisztelettudó volt, hiába tudta, hogy valójában megveti az édesanyja. Nem adta annak semmi jelét, hogy kölcsönösen érezne, azonban minden egyes búcsúzás után látta rajta a csalódottságot és az értetlenséget, mivel nem adott okot arra, hogy így bánjanak vele. Talán akkor érthető lett volna ez a viselkedés, ha tisztában lett volna azzal, hogy a férfi megcsalja, viszont már a kezdetek kezdetén így fogadta a párját és hiába akarta megtudni a miértjét, sose érkezett egyenes válasz.

– Én ragaszkodtam ahhoz, hogy ne jöjjön. – Foglalt helyett az ötvenes évei elején járó nővel szemben. A külseje most is ugyanolyan kifogástalan volt, mint mindig. Szőke haját szoros kontyba fogta össze, a világos szürke kosztüm gyűrődés mentesen követte alakját, míg tekintete most is olyan átható volt, ami elől mindig menekülhetnékje támadt. Az édesapjával sokkal jobb kapcsolatot ápolt, ő megértette és a döntéseiben mindig támogatta. Valószínűleg neki sokkal könnyebben vallotta volna be az igazat, mert tudta, hogy iszonyat mérges lenne ő is, viszont a férje sértegetése helyett, csak vigasztalná.

– Nem lepődnék meg rajta, ha csak mentenéd őt megint. Nos, elmondod végre Aida, hogy miért vagytok itthon? Azért pedig még mindig haragszom, hogy nem szóltál nekem.

– Én és Fernando… – Nem tudta befejezni az érkező pincérnőnek köszönhetően, de biztos volt benne, hogy egyébként sem tudta volna. Fogalma sem volt hogyan kezdjen neki, egyáltalán mit mondjon el és mit jobb, ha megtart magának. Semmi szüksége nem volt arra, hogy azt hallgassa, hogy mindig is tudta, hogy nem lehet számítani a focistára, hogy eleve halálra volt ítélve a kapcsolatuk.

– Most mit talált ki? Végre van annyi esze, hogy abbahagyja a labda kergetését és valamilyen normális munkát keres magának? Bár ezzel már elkésett, és ha korábban lett volna annyi eszed lányom, faképnél hagyod. Marcóval biztos nem veszítettétek volna el…

– Elég volt anya! – Csattant fel mérgesen, nem is törődve azzal, hogy a körülöttük ülők mind feléjük kapta a fejét. Belefáradt, hogy minden egyes alkalommal csak azt kellett hallgatnia, hogy bezzeg, ha az építésszel marad, minden más lenne, hogy akkor nem vetélt volna el. – Tudtam, hogy nem kellene eljönnöm, mert egy kedves szavad sem lesz, de legalább mondok neked egy jó hírt. El fogunk válni, így többet nem kell elviselned Fernandót a családban. – Idegesen húzta vissza szemüvegét, hogy eltakarja tekintetét. Érezte, ahogyan az a vékonyka maszk, amit sikerült magára erőltetnie indulás előtt, kezdett megrepedni és nem akarta, hogy ezt lássa az édesanyja, hogy találjon egy újabb pontot, amit majd a férfi számlájára írhat. Sietve állt fel és vette karjára táskáját, azonban mielőtt még elindult volna, visszanézett. – És hogy még boldogabb légy, az unokáját sem kell elviselned, mert februárban újra elvetéltem.

Nem várta meg, hogyan reagál, mi ül ki az arcára, egyszerűen csak hátat fordított, majd elindult kifelé az étterem területéről. Már bánta, hogy nem talált ki valamilyen átlátszó mesét, hogy halaszthatatlan dolga akadt, miközben továbbra is mozdulatlanul feküdt volna az ágyában. Ráadásul tudta jól, hogy amint fel fog ocsúdni az első döbbenetéből az anyja, rögtön hívni fogja és újfent csak le fogja teremteni a viselkedése miatt, teljesen megfeledkezve arról, hogy épp akkor vallotta be, hogy a második babáját is elveszítette. Ez valószínűleg már el sem jutott hozzá, túlságosan feldobhatta a tény, hogy végre megvalósult az, amire azóta vágyott, hogy bemutatta nekik a csatárt. Sose értette az ellenszenvét, főleg azok után nem, amikor Zara összejött Sergióval, aki ellen semmi kifogással nem élt sohasem.

Valamivel mégis megkönnyebbült, kimondta azt, amit eddig igyekezett mindenki elől eltitkolni. Ugyan a húgának már elárulta az igazat, azonban az édesanyjuk nagyobb falat volt, és tudta, hogy mostantól minden egyszerűbb lesz. Vagyis addig mindenképp, amíg a média nem értesül a szakításukról, amit a háta közepére sem kívánt. Talán tényleg el kellene utazni jó messzire és jó sokáig, hogy ne kelljen hallania és látnia a pletykákat, a különféle híreszteléseket, hogy Zaráék ne sajnálják, hogy az édesanyja ne mosolyogjon mindentudóan. Főleg nem szembesülni azzal, hogy amint hivatalossá válik a válásuk, Fernando szeretője ténylegesen is elfoglalja a helyét, és amíg ő még mindig a sebeivel küszködik, a volt férje boldog valaki más mellett. Mert ugyan ott volt most vele, segíteni akart, de tudta, hogy ez csak pillanatnyi fellángolás, megbánás, ami hamarosan el fog múlni és visszautazik Milánóba, ő pedig egyedül marad a problémáival.

Fernando Torres

Leparkolva a szülei háza előtt, ismét a telefonja kijelzőjére pillantott, amin semmi változás nem történt. Aggódott Aida miatt, elég volt csak az elmúlt estére gondolnia ahhoz, hogy megint leszidja magát, amiért túl könnyedén hagyta magát rábeszélni arra, hogy ne kísérje el az ebédre. Nem volt nehéz kiolvasni a kék szemekből, hogy mennyire nincs kedve a találkozóhoz, amit megértet, mivel rengetegszer tapasztalta, hogy milyen elutasító tud lenni Elena, ha az idősebbik lányáról volt szó. Az első pár találkozásuk után rájött, hogy őt aztán sose fogja kedvelni, hogy Marcót látná szívesen helyette, azt viszont mindig nehezen viselte, amikor csak bántotta ezzel a kedvesét. Ebből kifolyólag sose volt kedve a családi találkozókhoz, az utóbbi hónapokban pedig mindig kimentette magát valamivel, magára hagyva a feleségét, akit a keselyű természetű anyja elé lökött.

Kiszállva a kocsiból, zsebébe süllyesztette mobilját, majd lezárva a riasztót, elindult a kapu felé. Régóta nem járt már otthon, inkább kitalált valamit, ami miatt nem tudott hazautazni, minthogy szembe nézzen a szüleivel, akik pár másodperc alatt rájöttek volna, hogy gond van velük. Az édesanyjának sose tudott hazudni, elég volt csak ránéznie és már tudta is, hogy valami rosszban sántikál. Ráadásul azzal nem is mondhatna el többet, minthogy váratlanul megjelenik, miközben abban a hitben lehetnek, hogy éppen otthon ebédel a feleségével.

– Fernando?! – Hirtelen kapta fel a fejét, mikor meghallotta a nevét. Elmosolyodott, ahogy meglátta a meglepettséget anyja arcán, aki ahogy kizökkent az iménti állapotból, felé sietett, majd leejtve a megpakolt kosarat, szorosan magához ölelte. Lehunyva szemhéját, hosszú másodpercekre kizárt mindent és csak arra a melegségre koncentrált, ami átjárta egész testét. Az anyai szeretettre, amely egész életében óvta. – De hát hogyan kerülsz ide? És Aida? Ő nem jött veled?

– Elenával ebédel. Menjünk be, majd odabent beszélünk. – Hajolt le a bevásárló kosárért. Csendesen sétált, miközben próbálta összeszedni minden erejét, hogy ne hátráljon meg és elmondja az igazat. – Apa?

– A bátyádéknál van. Valami bútort szerelnek össze. – Nyitotta ki a zárat, ő pedig rögtön megérezte azt a kellemes illatot, ami az otthonára, a gyermekkorára emlékeztette, amely mindig is hiányzott a számára. Besétálva édesanyja után, egyenest a konyhába ment, ahol az asztalra tette le a kosarat. – Csinálok teát, addig elkezdhetsz mesélni kisfiam, mert látom, hogy valami nincs rendben. És levehetnéd azt a napszemüveget is, idebent semmi szükség nincs rá.

Sóhajtva ült le az asztalhoz, aminél régen a házi feladatait írta, míg az anyja ugyanúgy sürgött-forgott, mint most is. Sokszor azt hitte, hogy nem figyel rá, hogy a készülő ételekre koncentrál, de amint megpróbált kislisszolni, hogy focizhasson a barátaival, mindig rászólt és csalódottan kellett visszaülnie a könyveihez. Leemelve napszemüvegét egyáltalán nem érte váratlanul a döbbent tekintett a szeme alatt húzódó sötétlila sáv miatt, amit minden bizonnyal a karjain lévő karmolás nyomok csak tovább növelnének. Egyáltalán nem hibáztatta se Sergiót, se Aidát, megérdemelte azt, amit kapott tőlük, sőt a nőtől még többet is érdemelt volna, hiszen ő sokkal többet ártott neki, mint pár ütés és köröm nyom.

Lassan kezdet el mesélni, mindent a legelejéről, hogy mennyire örült, amikor kiderült, hogy újra várandós a neje, hogy mennyire összetört és kifordult önmagából, amikor megkapta a hírt, hogy kórházba került vetélés miatt a kedvese. Nem volt könnyű bevallani, hogy mennyire félre siklott a kapcsolatuk, hogy egy másik nőnél keresett vigaszt, amit valójában sose kapott meg, csak enyhítette egy időre a fájdalmát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz jó fogadtatása a cselekedeteinek, hogy valójába végig csak megjátszották a boldog párt, mégis mellkasba vágta az a csalódottság, amit az édesanyja pillantásában fedezett fel. Ez volt az egészben a legnehezebb, hogy szembenézzen önmagával és a tetteivel, mert ugyan már korábban elindult ezen az úton, de most fogta csak fel igazán a következményeket. A feleségét már rég elveszítette, ahogyan önmagát és a becsületét is, olyan dolgokat csinált, amiket sosem tehet majd jóvá, amiknek nyomát mindig magán fogja viselni, mint egy keresztet.

Hosszú, néma csönd követte az utolsó szavát és egyáltalán nem lepte volna meg, ha távozásra kéri, hiába volt a fia. Nem is érdemelt volna mást, ahogyan azt se érdemelte meg, hogy Aida közel engedje magához miután elhagyta, hiába ő volt az egyetlen, aki megérthette azt a fájdalmat, amit Zara terhessége jelentett. Ugyan más férfi is együtt érezhetett volna Vele, vigasztalhatta volna, ők viszont csak felületesen érezték volna, mert bár ő elkésett ezzel, de együtt élték meg a kínt, amit az újabb veszteség okozott.

– Csalódtam benned Fernando… nem ennek kellett volna a megoldásnak lennie. Nem erre neveltünk édesapáddal, ráadásul Aidánál jobb feleséget sose kívánhattam volna neked. – Ingatta meg a fejét édesanyja, míg ő lesütötte szemét. Dicséretre semmiképp sem számított, mégis sokkal rosszabb volt élőben is hallani azokat a szavakat, amikről eddig is tudta, hogy meg fogja kapni. – El se tudom képzelni, hogy mi mindenen kellett szegénynek keresztülmennie és mi vette rá, hogy eddig melletted maradjon. Nem mondhatom meg, hogy mihez kezdj, mit érezz fiam, de ha csak egy tanácsomat megfogadod, akkor most megkeresed és mellette leszel. Nem hiszem, hogy Elena most majd aggódni fog a lányáért, ahogyan először sem tette. – Rögtön eszébe jutott a liverpooli kórházban lezajló jelenet, amikor vigasztalás helyett, csak szemrehányást tett az anyósa. Meg se ölelte a lányát, közölte, hogy mindez az Ő döntésének köszönhető, amiért nem a megfelelő férfihoz ment hozzá. Az se zavarta, hogy jelen volt ő és a szülei is, elmondta a véleményét, majd távozott, hátrahagyva a megtört, zokogó lányát, akit az ő édesanyja kezdett el nyugtatgatni. Az volt az a pillanat, amikor végleg meggyűlölte a mindig kimért és hűvös nőt, amikor olyan érzéketlenül kezelte a babájuk elvesztését, mintha nem is az ő unokája lett volna. Pont ennyire gyűlölte magát, hiszen ő nem vágta a kék szemű fejéhez ezeket, de közel ugyanúgy bántotta. – És kérlek, mond meg Aidának, hogy engem, de apádat sem fogja érdekelni, ha elváltok. Hozzánk bármikor jöhet, és szeretném is, ha valamikor meglátogatna.

– Rendben anya.

– Bármit tettél, a fiam vagy és szeretlek, azonban nem hiszem, hogy ezt képes leszek elfelejteni, még ha nem is nekem ártottál. – Egyenesedett fel, miközben nehezére esett minden egyes szót hallani. Égették a lelkét, úgy is, hogy mindet megérdemelte.

– Sajnálom – súgta halkan édesanyja fülébe, miközben szorosan magához ölelte.

– Eredj, tégy jóvá egy picit abból, amivel ártottál neki.

Nem kellett tovább noszogatni, kezébe vette szemüvegét, majd miután homlokon puszilta az anyját, el is indult a bejárat felé. Tudta, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésük erről, hogy sokkal több nehezebb perc is vár még rá, a legsúlyosabb mindenképp az lesz, amikor kimondják a válásukat, neki pedig végleg el kell engednie Aidát. Ironikus volt, hogy olyan sokáig távol akart maradni a feleségétől, hogy szinte tudni se akart arról, hogy egyáltalán otthon várja-e még, most viszont már mindennél jobban vágyott arra, hogy minden olyan legyen, mint régen, amikor még nem tudták milyen az, ha elveszítik a gyereküket. Könnyebb volt homokba dugni a fejét és elhitetni magával, hogy minden jól van így, hogy sose fogja elveszíteni a szerelmét, hogy elég lesz az is, ha Ő szereti, és neki nem kell tennie semmit sem. Elhitte ezt a marhaságot, azonban rá kellett ébrednie, hogy pofára eshet, bármilyen jó focista volt egykoron, bármilyen ismert is volt. Nem volt több egy bolond férfinál, aki végleg elveszítette élete legszebb és legdrágább kincsét.

Aida Martínez

Csendesen nézett ki a hatalmas ablakon, miközben újra kortyolt a pohárban aranyló italból. Már nem emlékezett, hogy milyen alkalomra vásárolta a pezsgőt, azonban most késztetést érzett arra, hogy megkeresse és kinyissa. Ahogy hazafelé sétált, elhatározta, hogy végre nem fog a lakásában gubbasztani, hogy keres egy ügyvédet, aki elindítja a válást, hogy hazaérve találomra kiválaszt egy úti célt, ahol megfeledkezhet mindenkiről és egyedül csak magára koncentrálhat. Szüksége volt arra, hogy végig gondolja, hogy mihez akar majd kezdeni az életével, hogyan építse újra. Tisztában volt vele, hogy nem lesz olyan egyszerű, ahogyan azt ő elképzelte, viszont végre megtette a kezdő lökést, és az önsajnáltatáson túljutva, cselekedett.

A két, egymást követtő pityegést hallva, a bejárat felé kapta a fejét automatikusan. Nem tudta, hogy hová ment Fernando, nem kérdezte, nem is akart vele beszélni a tegnap este történtek után. Amikor délelőtt bekopogott hozzá, majd be is sétált, meglátta a karján a karmolásokat, amiket a hisztériája alatt okozott, nem tudott tovább a szemébe nézni. Szégyellte magát, hiszen bármi is történt velük, ezt nem lett volna szabad megtennie, nem kellett volna ilyen mélyre süllyednie, még ha abban a pillanatban bántani is akarta a férfit. A hangulat ingadozásai ijesztőek voltak, hiszen alig fél órával ezt megelőzően még nem akarta, hogy elmenjen, aztán a pokolba kívánta. Nem is értette, hogy mit keres még mindig ott, hogy miért nem indult egyenest a reptérre és ment haza a szeretőjéhez. Nekik már semmi dolguk nem volt egymással, csak a válás, mert ugyan örült, hogy mellette volt akkor, amikor a parkban végleg összeomlott, de ez már nem számított.

Ajkaihoz emelve a kristályt, könnyedén gurította le a maradék pezsgőt. Visszasétálva a konyhába, a mosogatóba rakta a kezében lévő poharat, miközben tompán hallotta az ajtó nyílását, majd a halk lépteket, melyek egyre jobban közeledtek. Talán itt lenne az ideje, hogy elbúcsúzzanak, hogy végleg megszakítsák a köteléket, amely még összetartotta őket és egyedül induljanak el a saját útjukon.

– Szia. – Lassan fordította hátra a fejét, majd teljes testével az érkező felé fordult. Csendesen nézte az arcát, a lila foltot, mely a szeme alatt húzódott, amit eddig észre sem vett, pedig nem volt apró. Minden bizonnyal Sergio lehetett a vétkes, de úgy tűnt, hogy különösebben nem törődött ezzel a csatár. – Jól vagy?

– Túl éltem – válaszolt szűkszavúan, viszont tudta, hogy ezzel mindent elmondott az ebédről, amire csak kíváncsi lehetett. Felesleges lett volna részleteznie bármit is, mikor többször is végig hallgatta Ő is azokat a monológokat, amiket már évek óta el kellett viselniük. – Bár most nem hallgattam végig a szokásos prédikációt, így biztos nem tudtam le ennyivel.

– Anya puszil és szeretné, ha majd meglátogatnád valamikor. – Ügyetlen szituáció volt, hiszen mindketten tisztában voltak azzal, hogy itt a búcsú ideje, de láthatóan egyikőjük sem akarta megtenni. Gondolkodás nélkül indult meg a férfi felé, végig a szemeibe nézve. – Aida…

– Sss… csak egy búcsú éjszakát akarok. – Csak beszélt és nem gondolt semmire sem. Teljesen az izmos testhez simult, majd egyszerűen megcsókolta a férjét.

Nem számolt a következményekkel, hiszen már mindennek vége volt, már minden mindegy volt. Csak szeretett volna még egy éjszakát, amin el tudja engedni mindazt, ami az övé volt, ami most már másé volt. El akart búcsúzni a múltjuktól, a szerelmüktől, az álmaiktól, és mindattól, amit a jövő tartogatott a számukra. Ugyan most megnehezíti az egészet, azonban nem akart úgy emlékezni az életükre, hogy haragban váltak el, hogy csak a bűnöst látja a focistában. Sose fogja elfelejteni a fájdalmat, amit Fernando okozott neki, a sebek mindig emlékeztetni fogják rá, mégsem akarta, hogy az utolsó emléke, emlékük az legyen, hogy dühében neki támadott. Csak szeretett volna még egy éjszakát, hogy másnap aztán tiszta lappal kezdje el élete új fejezetét.