1. Esőcsepp

Üdv kedves Olvasó!

Nos, nagyon sajnálom, hogy múlt hétvégén nem sikerült hoznom a teljes fejezetet, de most itt is van. Nagyon könnyedén ment az írás, a begépelés során pedig sokat finomítottam a nyers változaton és pont azt sikerült megírnom, amit szerettem volna. Bár az tény, hogy ahogy haladtam a mondatokkal a korábbi elképzeléseimhez képest Fernando karaktere és cselekedetei szinte száznyolcvan fokos fordulatot vett. Nem így terveztem, viszont nem is bánom, hogy így alakult, hiszen véleményem szerint elég kifejező lett az első rész.

Ahogyan láthatjátok, új külsőt kapott a blog (megint). Nagyon meg vagyok vele elégedve, ez már biztos maradni fog egy jó ideig, ráadásul ahogyan láthatjátok némi új információt is hordoz magában, ami természetesen idővel ki is fog derülni.

Addig is kellemes olvasást kívánok az 1. Esőcsepphez!

Üdv,

Catalina

Őszi zivatar - 1. Esőcsepp

Aida Martínez

El Perdedor

Mezítláb lépett ki az erkély hűvös járólapjára, de nem törődve a kellemetlen érzéssel, lassan sétált a kinti kanapéhoz. Korán volt még, a nap első sugarai csak most kezdtek el megjelenni a távoli épületek mögött, azonban ő már órák óta fent volt, míg férje odabent a hálójukban még az igazak álmát aludta. Leülve, maga alá húzta lábait, majd lassan kortyolt gőzölgő zöld teájából és próbálta kiüríteni fejét, melyben a múlt emlékei kavarogtak. Pontosan kilenc évvel ezelőtt, egy esős hétfői napon találkoztak, amelynek minden egyes pillanata az eszébe vésődött és még mindig úgy látta maga előtt, mintha csak tegnap történt volna. A szülei ingatlanközvetítői cégénél dolgozott az egyetem mellett és azon a szeptemberi délutánon őt kérték meg, hogy mutasson meg pár lakást a vele egykorú fiatalembernek. Nem tudta, hogy kivel kell találkoznia, az édesanyja az utolsó pillanatban szólt neki, így csak annyit tudott megkérdezni, hogy hol kell találkozniuk, ezért is lepődött meg annyira, amikor a szakadó esőben a ház bejáratához sietve a város egyik foci csapatának játékosával találkozott össze. Kellemetlenül érezte magát az átnedvesedett ruháiban, a csapzott haja miatt, de legfőképp a felkészületlenségéért, amit szóvá is tett később a szüleinek.

Első alkalommal nem tudott olyan lakást mutatni a csatárnak, ami elnyerte volna a tetszését, pedig volt olyan pillanat, amikor úgy látta az arcán, hogy megvan a befutó, azonban kudarccal a vállán tért vissza az irodába. Ugyan kellemesen elbeszélgettek, viszont a teljesítménye miatt egyáltalán nem számított arra, hogy két nappal később meg fog szólalni a telefonja és a mosolygós, kölyökképű srác arra kéri, hogy mutasson Neki újabb lakásokat. Hamar összeválogatott öt-hat olyan ingatlant, amelyet ő is szívesen a sajátjának tudott volna, amik között remélte, hogy Fernando is megtalálja a kedvencét, amely végül az új otthona lesz. Az utolsóhoz sétáltak felfelé a lépcsőn, mikor elhívta kávézni, ami váratlanul érte. Szimpatikusnak találta, egy vonzó srácnak, azonban volt barátja és ezt már épp közölte volna Vele is, mikor gyorsan hozzáfűzte, hogy csak a véleményére kíváncsi, amiben erősen kételkedett, végül mégis rábólintott a meghívásra. Ez volt a végső lökés, ami elindította a kapcsolatukat, mert ugyan kezdetben csupán barátság volt, viszont mikor szakítottak Marcóval, végérvényesen megváltozott minden köztük. Mindig is vonzódtak egymáshoz, ő mégsem akarta kockáztatni a barátságukat, amivel a focista nem így volt, Ő megtette az első lépést egy gyengéd csók formájában mielőtt elindultak a válogatottal a németországi Világbajnokságra. Nem volt ideje, hogy ott akkor reagáljon, hetei voltak arra, hogy átgondoljon mindent, de már akkor tudta, hogy mit akar, mikor figyelte az ablakon keresztül a felszálló gépet.

Kicsivel több, mint nyolc év telt el az első csókjuk óta, rengeteg mindenen keresztülmentek, megéltek jó és rossz pillanatokat, azonban most érezte először, hogy zátonyra futottak. Olyanra, amelyről sosem fognak elmozdulni. Hitegethette magát, viszont a végtelenségig nem teheti ezt, ezzel mindig is tisztában volt, egyedül szíve feledkezett meg erről előszeretettel és neki köszönhetően nézte végig ismét, ahogyan kisétál az otthonuk ajtaján a férje, ő pedig magányban tölti az estét. Mindennél jobban szerette volna visszakapni a régi Nandót, aki mosolyogva nézett végig ázott külsején, aki azért döntött végül az utolsó lakás mellett, mert neki az tetszett a legjobban és nem utolsó sorban a mellette lévő épületben volt a saját lakása. Szüksége lett volna arra a srácra, aki az alatt az egy év alatt minden lehetséges pillanatban flörtölt vele, aki rávette, hogy kijárjon a meccseire, akinek az volt a legfőbb célja, hogy őt boldognak lássa. Azonban ez a Fernando már a múlté volt, már nem flörtölt vele, már nem számított, hogy kint van-e a mérkőzésein és már nem az volt a célja, hogy őt boldoggá tegye. Talán már nem is számított Neki semmit sem.

Ajkaihoz emelve a bögrét, próbálta leküzdeni a torkában keletkező gombócot és a szemeit elfutó könnyeket. Egy bolond nő volt, semmi több. Egy nevetséges feleség, aki egy tündérmesére vár és abban bízik, hogy minden helyrehozható holmi varázslattal. Talán, ha nem mér rájuk a Sors újfent egy hatalmas pofont, minden másképp alakult volna, most bent feküdne a férje mellett, fáradtan az átszeretkezett éjszaka után és boldog mosollyal az arcán várná a nap kezdetét. Fogalma sem volt, hogy mivel érdemelte ki a csúf életet, melyek tönkre tették a házasságát és őt magát is, egy újabb csapást pedig már semmiképp sem bírna ki, valójában nem is tudta, hogyan húzta ki idáig anélkül, hogy végleg összeomlott volna. A következő bukás már hónapok óta a feje felett lógott, hiszen nagyon jól tudta, hogy hazugságokkal áltatja Fernando és mindegyik csak arra kellett, hogy a szeretőjéhez tudjon menni. Azonban a szíve még küzdött a lassan ténnyé váló gondolat ellen, remélte, hogy mind csak egy rémálom, és ha felébred, vissza fogja kapni az ő Nandóját.

– Meg fogsz fázni. – Rántotta ki gondolataiból a rekedt hang, aminek köszönhetően jobbra fordította a fejét. Csendesen nézte a félmeztelen férfit, aki külsőleg nem változott túl sokat az elmúlt évek alatt. Ugyan már elmúlt harminc éves, a vonásai férfiasabbak voltak, az öltözködése és a frizurája is a divatot követte, de még mindig az a kölyökképű focista volt, akiért megőrültek a nők. – Hűvös van édesem. – Indult meg felé, míg ő nem tudta megállni, hogy ne pillantson végig az izmos mellkason, az enyhén látszódó kockákon a hasán. Az elmúlt nyolc hónapban rengeteget edzett, ez volt az első menekülési útja a problémáik elől, főleg azok után, hogy kiderült, kölcsön fogják adni Milánóba.

– Pedig nincs hideg. – Szakította el a tekintetét az őt még mindig vonzó testről. Meglepte, hogy felébredt és utána jött, hiszen korábban ez sose történt meg, aludt az ébresztő csörgéséig, majd csak akkor bukkant fel, mikor közölte vele, hogy indul. A szabadnapjait sem töltötték együtt, ő otthon maradt és magányosan üldögélt a tervrajzok felett a könnyeivel, míg a focista valaki másnál kapcsolódott ki.

– Gyere. – Nyújtotta felé a kezét, amibe csak másodpercekkel később csúsztatta sajátját. Fogalma sem volt, hogy mit akarhat a férje, hiszen jól látta a tekintetében, hogy nem tudja, milyen nap van ma, hogy ma találkoztak először, már csak ő tartotta ezt számon.

Könnyedén segítette fel a kanapéról, majd szavak nélkül indult visszafelé, maga után húzva őt. Nem tudta mire vélni a viselkedését, már hónapok óta nem érezte, hogy törődne vele a csatár, most mégis ennek a halvány szikráját érezte meg a mozdulataiban, szavaiban, amely teljesen összezavarta. Egy jó ideje nem voltak többek, mint két ember, közös múlttal, akik egykor szerelmesek voltak egymásba, azonban rég lemondott arról, hogy ezen bármi is változtathatna, hiszen alig beszélgettek, minden intimitás eltűnt a kapcsolatukból, kénytelen volt egyedül szembenézni a problémáival, a depressziójával. Most mégis, mintha aggodalmat vélt volna felfedezni a sötét barna íriszekben, mintha valóban törődött volna vele és nemcsak megszokásból tűri el maga mellett. Nem tudta, hogy mi történhetett az este, talán kirúgta a szeretője, így már ő is megfelelt Neki? Gyorsan hessegette el magától a gondolatot, mert bármennyit is ártott neki Fernando, érezte, hogy még most sem ilyen számító alak. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy valami megváltozott, érezte a szoros fogásból, a mozdulataiból, abból, hogy ma nem fog hosszú perceket kint tölteni az erkélyen egyedül. Minden más volt, mintha valami fontos dolog történt volna azalatt az idő alatt, amíg ő aludt.

Némán követte szemével férje minden egyes mozdulatát, amivel kivette tenyeréből a bögrét, majd egy rövid csókot követően, az ágyba küldi, míg Ő kisétál a hálóból. Rezignáltan tett eleget a kérésnek, végig azon töprengve, hogy vajon mi változott meg, mi történt, ami miatt a csatárnak eszébe jutott, hogy ott van mellette, de a legjobban mégis egyetlen kérdés válasza érdekelte a legjobban. Vajon ez csak pillanatnyi fellángolás, vagy végre visszakaphatja a férjét és egyedül csak az övé lesz, nem kell valaki mással osztozkodnia Rajta?

– Még majdnem két órát aludhatok, és nem akarok nélküled az ágyban feküdni. – Sétált be a szobába a férfi, majd pillanatok múlva már szemben feküdt vele és szorosan ölelte magához. Valódinak érezte teste körül az izmos karokat, nem úgy, mint akár egy nappal korábban, amikor egy hasonló mozdulat csak a látszatnak szólt, ami a felépített hazugság része volt. Az elhangzott szavak apró reményt gyújtottak lelkében és már tudta, hogy újra neki fog a küzdelemnek, ad még egy utolsó esélyt kettőjüknek.

– Hiányoztál Fernando! – Simított végig a szeplős arcon és úgy érezte, hogy ismét az a focista fekszik mellette, akihez hozzáment, akibe még mindig szerelmes volt. A mélybarna tekintetbe nézve, az a régi Nando pillantott vissza rá, aki után percekkel korábban még vágyakozott, most pedig ott volt és mosolyogva nézett rá, míg az ő szemét elfutották a könnyek. – Hiányoztál Nando…

***

Fernando Torres

Feltéve napszemüvegét, kiszállt az autóból, majd az automatához lépve, beledobott pár érmét és a jeggyel a kezében sétált vissza. Az órájára pillantva, remélte, hogy még nem végeztek a fotózással, mert látni szerette volna Aidát közben, ráadásul nem is tudott szinte semmit az egészről, így kíváncsi is volt. Bekapcsolva a riasztót, el is indult a kapott cím irányába, azonban másodpercek múlva kénytelen volt megállni és közös képet csinálni néhány rajongóval, majd aláírást adni nekik. Szerette volna, ha nem ismerik fel, ha minden gond nélkül eljut az épülethez, a lelke mélyé mégis tudta, hogy erre semmi esélye sincs. Udvariasan válaszolt az érkező kérdésekre, majd megjegyezte, hogy sietni kell és megkönnyebbül fogadta, hogy rögtön el is engedik, aminek kifejezetten örült. Látni akarta a feleségét, egész nap Ő járt a fejében és a hozzá intézett szavai, könnyes tekintetével együtt, ami észhez térítette és ráébredt, hogy bármilyen hazugságot is talált ki, mindig is érezte, tudta az igazságot, hogy van valakije. Próbálta elűzni ezt magától, félt szembenézni a lehetőséggel, mert eddig is tisztában volt azzal, hogy sokat ártott a nőnek, viszont ha mindvégig tudott a szeretőjéről, akkor minden bizonnyal nemcsak a szerelmét ölte meg, hanem Őt magát is.

Nem is igazán tudta, hogy mi miatt ébredt fel hajnalban, de bármikor gondolt erre, egész testét elöntötte a hiányérzet, mely cselekvésre ösztönözte és csak fohászkodni tudott istenhez, hogy ne legyen túl késő. Rossz érzés kerítette hatalmába, mikor még félálomban felfogta, hogy egyedül van az ágyban, és akkor először érezte, hogy mekkora hibát követett el azzal, hogy sose kelt ki, hogy megkeresse, és szinte fizikai fájdalmat jelentett volna, ha megint az ágyban marad és nem megy a nő után az erkélyre. Hosszú másodpercekig csak nézte Őt, aki még mindig sokat jelentett a számára és képtelen volt elképzelni nélküle az életét, de nem is akarta és ezen volt a hangsúly. Sose tudott úgy elmenni Melissához, hogy előtte ne ugrott volna haza, vagy ha végzet nála, akkor ne ért volna haza vacsorára és hiába érezte magát egy utolsó rohadéknak, nem tudott lemondani arról a biztonságról, amint a barna hajú jelentett neki.

– Még időben érkezett, és ahogy kérte, Aida nem tud arról, hogy idejön. – Mosolygott rá az üvegbejárat előtt álló szemüveges srác, amire csak biccentett egyet. Egyedül annyit tudott a fotózásról, hogy ma lesz, de semmi mást nem tudott meg, mert már késésben volt és sietnie kellett. Emiatt sem lepődött meg, hogy reggel nem tett említést a neje az aznapi programjáról, már rég nem érdemelte meg a bizalmát, mégsem hagyta el, amiért csak csodálni tudta. Ő egészen biztos nem lett volna ilyen kitartó, és ami az illeti nem is volt az eddig sem. – Esetleg csinálhatnék egy képet?

– Persze. – Egy másodpercre sem szakadt ki a gondolataiból, míg már a lifttel tartottak felfelé. Elmosolyodott ugyan, azonban lelkiekben az évekkel fiatalabb énjénél járt, aki valósággal rajongót a belsőépítésznek tanuló lányért és mindent elkövetett, hogy meghódítsa.

Még tisztán emlékezett a pillanatra, amikor meglátta az esőben felé siető alakot, az érzésre, amely átjárta, mikor először belenézett a kék íriszekbe. Attól a naptól kezdve nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogy szeretne reggelente úgy ébredni, hogy ezt a szempárt látja meg elsőként és az utolsó, amit elalvás előtt még lát. Nem foglalkozott azzal, hogy volt valakije, csak egy leküzdendő akadálynak vette, amit képes lesz legyőzni és ugyan egy évébe telt, de teljesen megfeledkezett mindenről, mikor a Világbajnokságról hazaérve Aida várta a lakásában egy lágy csókkal, ami akkor a világ legboldogabb férfijává tette. Szerencsésnek érezte magát és eszébe sem jutott, hogy bármi elromolhat, aztán egyik tragédiát követte a másik és megtört valami köztük. Minden megváltozott és megszegve minden fogadalmat, messzire kalandozott a feleségétől egy másik nő karjaiba.

Nem volt büszke a tettére, mindig is tudta, hogy az angol nő a közelébe sem ér a spanyolnak, ennek ellenére esténként sose Őt választotta. Könnyebb volt elmenekülni, mint szembenézni a problémáikkal, segíteni a nőnek, aki a világot jelentette a számára, aki még mindig fontos volt, mégis folyton cserbenhagyta. Undorítóan viselkedett, ezzel mindig is tisztában volt, valami viszont megváltozott, és ahogyan az ajtóból figyelte a teáját kortyolgató személyt, már nem akarta, hogy ez így folytatódjon tovább. Tudta, hogy nem teheti meg nem történté az elmúlt hónapokat, azonban azt sem akarta, hogy ezek tovább gyarapodjanak. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie, hogy vajon az lenne a legjobb, ha bevallaná az igazságot, egyedül csak abban volt teljesen meggyőződve, hogy nem akarja elveszíteni az ő Aidáját.

Nem törődve a bámuló tekintetekkel, követte a fekete hajú olaszt, aki végig beszélt hozzá, mégsem lett volna képes megismételni akár egyetlen szavát sem. Nem volt egyben fejben, ami a csapattársainak is feltűnt, aminek okát még az edzőjének sem mondta el. Eddig is pocsékul érezte magát, azonban mikor búcsúzáskor látta a kék szempárban a szomorúságot, a fájdalmat, az igazság súlyát, elemi erővel söpört rajta végig a bűntudat és a szégyen. Hibázott és nem állt meg az elsőnél, újabbakat követett el ezzel tönkre téve maga körül mindent és csak reménykedni tudott abban, hogy nem égetett fel minden hidat köztük.

Lead me Home

Meghallva az egyre hangosodó dallamokat, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, hiszen azon kevés alkalmakkor, amikor otthon töltötte az időt, folyton ezt dudorászta a neje. Mindez viszont az arcára fagyott, mikor belépett a tágas helyiségbe és ugyan takarásból, de meglátta a szürke vásznon ülő Aidát, aki a magas sarkú cipőn kívül mindössze fehérneműt viselt. Döbbenten figyelte, ahogyan felvesz egy újabb pózt és kénytelen volt végignézni a vékony, törékeny testen, a kerekded idomokon, a finom vonásokon és egy hatalmasat kellett nyelnie. Hát ezt hagyta ő elveszni!

Lábai önállósodtak, lassan sétált közelebb, végig rajta tartva a szemét a nőn. Ha tudta volna, hogy ilyen jellegű fotózásról van szó, rögtön tiltakozott volna, azonban azzal is tisztában volt, hogy semmi joga nem lett volna ehhez, hiszen egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogyan azt egy férjtől el lehetett várni. Mellbe vágta az a sóvárgás, ami röpke másodpercek alatt eluralkodott felette, hiszen eddig úgy gondolta, hogy már rég nincs rá úgy hatással, mint nő, teste most ezt megcáfolta és jelezte, hogy jobban vágyik Rá, mint a világon bármi másra. Látta a vonzó szépséget, akiért minden férfi megőrült, nem a felesége volt, aki nem tudta megadni neki legfőbb álmát, csak Aida, akit talán már nem is tudhatott a magáénak. Bármennyire is keserű volt a szájának, kénytelen volt átrágni magát azon, hogy könnyedén megeshetett az is, hogy már Neki is van valakije…

Minden levegő kiszorult a tüdejéből, mikor összetalálkozott a tekintetük. Rengeteg érzelmet látott a szemében, nagy részét fel sem tudta fogni, csak a megbántottságot és a fájdalmat olvasta ki belőle, amit mind ő idézett elő. Ennek ellenére olyan lágyan mosolyodott el, olyan gyengéden pillantott rá, szerelmesen, hogy ott helyszín megtört és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatt a föld és nyelje el örökre. Nem érdemelte meg és nem akarta elhinni, hogy azok után, amit tett Vele, még képes lenne szeretni őt, hogy hiába vétet annyit ellene, még mindig szereti és bármennyire is fájjon, továbbra is vele marad. Erre vágyott világ életében, hogy legyen valaki az életében, aki ennyire szeresse, amikor pedig ezt megkapja, ilyen könnyedén dobja el egy olyan nő miatt, aki a kisujjáig sem ér a feleségének. Mindent elrontott.

– Hogy kerülsz ide? Pár napja azt mondtad, hogy edzés után beülsz valahová a fiúkkal. – Nem számonkérés volt, pedig megérdemelte volna, csak egy meglepett nő kérdése, aki már egyáltalán nem számított a férjétől meglepetésekre. Ez pedig rossz volt, nem ilyen reakcióra vágyott, nem arra, hogy rögtön a köntösébe bújjon, mintha valami rosszaságon kapták volna, pedig semmi rosszat nem tett. – Nem számítottam rád.

– Gondoltam, megleplek… de neked sikerült engem. Nem is említetted, hogy ilyen fotózásod lesz. – Nézett végig a szemeibe. Még napokkal korábban találta ki az újabb hazugságot, hogy Melissához tudjon menni, azonban már előző este megváltoztatta tervét és egyáltalán nem bánta, hiszen már egy újabb kezdett megfogalmazódni benne. Vissza kell hódítania! – Végeztetek?

– Ez volt az utolsó szett. Megyek átöltözni, aztán mehetünk is haza. – Egy könnyed puszit kapott az arcára, majd már el is sietett a barna hajú, míg ő csak arra tudott gondolni, hogy az ott lévő férfiak már órák óta bámulták az ő feleségét szinte meztelenül.

Elemi erővel rohanta meg a féltékenység, melyet már hosszú hónapok óta nem tapasztalt. Magában zsörtölődve sétált az asztalnál ülők mögé, akik az elkészült fotókat nézték, amitől csak még ingerültebb lett. Ahogy azonban a méretes monitorra nézett, újfent megdermedt és egyáltalán nem értette magát, hogy volt képes bárkire is ránézni, mikor ilyen dögös és vonzó neje volt. Hiába lesz egy hónap múlva harminc éves, nem látszódott rajta, éveket tagadhatott le korából, tökéletes alakja volt, semmi felesleg nem volt testén, így nem is csodálta, hogy felkérték erre a fotózásra. Gyönyörűen nézett ki és nem lehetett megmondani, hogy romokban hever a házasságuk, csak egy kiegyensúlyozott, élettel telt nőt látott, akiért bármelyik férfi képes lenne bármire.

Sok mindent elrontott az utóbbi időben, még jobban kifordult önmagából, de most jól akart dönteni, így amikor elkezdett zsebében rezegni a telefonja és elővéve azt, szeretője nevét pillantotta meg, gondolkodás nélkül szakította meg a hívást. Ezt a napot Aidának akarta szentelni, nem akarta, hogy bármi vagy bárki közbe avatkozzon, hogy elvonja a figyelmét a nejéről, hiába kapott már talán túl későn észbe, hiába lehet már valaki más a képben, aki törődik Vele, aki sose felejtette el, hogy milyen értékes, különleges nő is valójában. Ő túl könnyedén feledkezett meg erről és arról is, hogy mennyi mindent áldozott fel érte az elmúlt évek alatt. A második nagyobb pofon után, meggondolatlanul keresett másnál vigaszt, így nem is hibáztathatta volna, ha végül Ő is ezt teszi. Már ennek gondolatától is kiverte a víz, hogy valaki más csókolja, szereti, védelmezi az ő Aidáját, mégsem róhatta fel senkinek sem, ha valóban létezett ez a valaki.

Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, mennyit gondolkodott, miről beszéltek a körülötte lévők, csak arra lett figyelmes, hogy mind balra néznek és pislogás nélkül bámulnak valamit. Követve a példájukat, ahogy meglátta, hogy mit lesnek annyira, már tudta, hogy a nap hátra lévő részében valamikor térdre fog kényszerülni és könyörögni fog, mint még soha senkinek, mint még soha semmiért. Fogalma sem volt, hogy mi változott meg az éjjel, mi miatt látott újra tisztán, egyedül abban volt biztos, hogy a világon létező összes módszert be fogja vetni, hogy újra meghódítsa a felé sétáló nőt, bárkivel is kelljen megküzdenie és legyen bármilyen nehéz is. Csak nézte a kecses lépéseket, a lágyan ringó csípőt, az ajkakra lassan kiülő vonzó mosolyt és magában ezredjére is elátkozta a percet, amikor elgyengült és elvesztve minden hitét, egy másik nőt választott helyette.

– Mehetünk?